Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 2. szám - Klostermann, Ferdinand: Pap és laikus a holnap egyházában
izenetet mindenkor újként hirdesse, vagyis a szó- és tett-mintákban, hasonlatokban és képekben, s a mindenkori kornak mindenkori világképeiben is tovább adja. Ezen a téren mindenesetre az ősegyház olyan mozgékonyságot és olyan pluriformitást tanúsított és fejtett ki, hogy ezekhez mérve a mi reformunk, beleértve a liturgiáét is, ártatlan gyermekjátéknak tetszik. Másrészt mindebben már az a tény is jelentkezik, hogy az egyház önmaga is alávettetett a történelemnek, hogy izenetét hirdetnie kell, és hogy története van és kell is lennie. A történelemben és általa, rajta keresztül az egyház mindig mélyebben találja meg önmagát és izenetét is, amelyet hirdetnie kell. Űj idők új kérdéseket tesznek föl, és arra kényszerítenek bennünket, hogy új feleleteket keressünk a kinyilatkoztatásból. Az egyház dolga, hogy számunkra a kinyilatkoztatásban új kincseket találjon, és régi kincseket új fényben láttasson meg. Ilyen értelemben van dogmafejlődés és van dogmatikai hermeneutika is, vagyis régi igazságoknak mindig újabb és mélyebb megértése, mert teológiai, sőt dogmatikus igazságoknak is megvan a történelmi dimenziója. A tradíció nem abból áll, hogy tovább cipelünk megkövesedett formákat; eleven és dinamikus valami az. A tradíciónak olyan áramlásai, amelyek egykor elapadtak, vagy csupán bizonyos egyházakban éltek tovább, bizonyos korokban az egész egyház számára jelentőségre tehetnek szert. Ám ez nem jelenti csupán annak a megértését, amit Isten valaha cselekedett. Isten ugyanis még a történelemben és általa minket hívó és működő Isten, a világ végezetéig. 2. Második valami is van: a pneumatikus elv. Ezt éppen a Második Vatikánum fedezte fel újra: a karizmákban. Az. újszövetségi írások szerint mindenekelőtt megvan a hitnek őskarizmája, midőn az ember éppen a keresztény „klésis”-ben, az elhívatásban részesül. Ebben az ős-elhíva- tásban kap a keresztény mindent ajándékba Pál apostol szerint: mindent, ami vele történik és azt, amit természetes adottságnak nevezünk és képességnek, vagy amit tárgyilagos, értelmi döntés alapján maga választ. Ide tartozik tehát a sors, a hivatás, a családi állapot, társadalmi állás, és minden emberbaráti szolgálat. Ebből az alkalomból megnevezi a vendég- barátságot, a testvérszeretet, a kölcsönös nagyrabecsülést, az emberi szolidaritást, örülni az örvendezőkkel, sírni a sírókkal. Segítés, tanítás, figyelmeztetés — vö. Rom 12, 6—16 és 1 Kor 12, 27—31 —, mindez az Isten előtt való hitre munkálkodik és mindez meghívás lesz, felhívás Isten részéről a keresztény klésis-re, s ezért a hivatás maga is karizma lesz, és bizonyos körülmények közt az Űr különleges lelki adományokkal megajándékozza. így tekintve minden keresztény karizmatikus, minthogy „pneumatikus” (= Lélektől eltelt). Ezeken az egyetemes karizmákon kívül vannak azonban különleges karizmák is, különféle szolgálatokra képesítenek: egyiket erre, másikat arra a szolgálatra (vö. 1 Kor 12). Ide tartozik az apostoli hivatal, a prófétai adomány, a bölcsesség, a gyógyítás adománya, a hitnek ereje, a tanítás adománya, valamint az egyházi vezető-szolgálatok: az elöljáró, a kormányzó, a tanító, a pásztor; a nőtlenség is idetartozik (Mt 19, 12), az Isten országa · érdekében. Ennek is következményei vannak az egyház struktúráiban. Olyan struktúrák, amelyek a különböző lelki adományok kifejlődésének nem adnak teret, sőt a Lelket kioltják (1 Tessz 5, 19), nem tűrhetők el az egyházban. Az egyházi vezetőszolgálat hordozói egyene108
