Szolgálat 88. (1990)

Halottaink - Dombi József SJ (Bálint József)

jelent, azonnal lecsapott rá, és kiértékelte annak időszerű mondanivalóját. Aquinói Szent Tamástól a princípiumokban való gondolkodásnak és a rendszerbe foglalásnak a művészetét tanulta meg, ámbár erre magának is megvolt az egészen különleges képessége - Isten ajándékaként, amint ezt maga vallotta magáról.

Az általa megkezdett rendszert ő természetesen nem dombizmusnak, hanem "világ- szolidarizmusnak" nevezte. A csúcsokról való látásnak megvolt az a rendkívüli előnye, hogy az általa látott szellemi panorámába minden belefért: az egész világmindenség minden tudományával, az egész emberiség történelme a gazdasági, társadalmi, vallási, ideológiai problémáival. Éppen ezért nem fordulhatott hozzá senki úgy, hogy hegycsúcsai magasából ne tudott volna az illetőnek adni, nem ugyan praktikus, de elvi eligazítást. Egy alkalommal egy művelt mai fiatalember mondta: "Én művészettörténeti főiskolát végeztem, de olyan áttekintést, olyan átfogó értékelést a művészetekről sem könyvekben nem olvastam, sem professzoraimtól nem hallottam, mint Dombi Józseftől."

Ami pedig P. Dombi egyéniségét, jellemét illeti, nála nem az akarati, hanem az értelmi erények domináltak. Azt is mondhatjuk, hogy ezek súlya alatt szenvedtek az akaratban lévő erények. Hatalmas értelme az angyalok értelméhez hasonlított, akik nem okoskodás, hanem meglátás útján veszik birtokukba az igazságot. De ha az angyalokhoz hasonlított értelmi képességeivel, az angyalok bűne, a superbia intellectualis (az értelmi kevélység) is kísértette őt egész életén át. Küzdött ellene derekasan. Sosem volt alapmagatartása a luciferi gőg, a "non serviam". Ha az emberek felé nem is mindig, de Isten felé az állandó mély alázat jellemezte, és Szent Pállal vallotta: "Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok" (lKor 15,10). És egész életén át versenyt futott Isten kegyelmeivel, hogy azoknak megfeleljen. Jelmondata az "Igazságot szeretetben" (veritatem in charitate, Ef 4,15) volt. Nem kell külön mondanunk, hogy a kettő közül az első volt nála túlsúlyban. A Szent Pál-i "Krisztus szeretete űz minket" (2Kor 5,14) nála így módosult: Krisztus igazsága űz engem.

Minden ellenkező látszat ellenére jellemezte őt a tekintélytisztelet is. Igaz, éles kritikát tudott gyakorolni a helyi elöljárók és az egész magyar provincia fölött, és a kritika nagyjában- egészében megfelelt a valóságnak. Mégis, ha a legfőbb elöljárókról, P. Generálisról vagy a szentatyáról volt szó, gyermeki tisztelet és szeretet járta át egész valóját és minden velük kapcsolatos megnyilatkozását. Ez az alapvető tekintélytisztelet képesítette őt jezsuita engedelmességének utolsó, hősies gyakorlására. Kórházba kellett szállítani. Először minden erejével ellenállt. Hasztalan volt az orvos, a betegápolók, a jó barátok és ismerősök rábeszélése. A provinciálisnak személyesen kellett megjelennie. Egy rövid telefonbeszélgetés, egy villámlátogatás - és ő fejet hajtott, engedelmeskedett.

Sajátos, igazi két nagy erénye a két isteni erény, a hit és a remény volt. A hit: fogyatkozás nélküli, a legkisebb kétely nélküli, a sziklaszilárd ortodox katolikus hit. Bár ismerete messze fölötte, hegycsúcsnyi magasságban állt a modem, zűrzavaros teológiai eszmék világának. Ezt a Dombi-féle hitet, sőt magát a rendszerét, a szolidáris teológiát tanítani kellene, példaként

150