Szolgálat 87. (1990)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: A kétségbeesett remény prófétája

muno - de csak ilyen - kétségbeesés szülte - úton juthatunk el a reményhez, ahhoz a reményhez, amelynek életadó illúziója minden ésszerű megismerésen túltesz; ugyanis azt sugallja, hogy mindig van valami, amit nem lehet visszavezetni az észre. És ez utóbbiról, az észről is el lehet mondani, amit Krisztusról: aki nincs vele, az ellene van. Ami nem ésszerű, az észellenes. így a remény is. Ha végigmegyünk ezen az úton, akkor mindig a reményhez jutunk. - A szeretet misztériumának, ennek a fájdalmas misztériumnak még a formája is rejtélyes: ez pedig az idő... A szeretet mindig a jövőbe néz, mindig feléje tart, hisz az a dolga, hogy megörökítsen bennünket; a szeretet legsajátosabb része a reménykedés és csakis a remény az, amiből táplálkozik..(T 188-189)

Valamivel később Unamuno így magyarázza a hit-remény-szeretet kapcsolatát, dialektikus összefüggését: "Ha a hit a remény lényege, akkor a remény a hit formája. A hit - mielőtt reménységet nyújtana - alaktalan, zavaros valami, és csupán esély; csak a hit lehetősége, hitvágy. De hát okvetlenül hinni kell valamiben, és abban hisz az ember, amit r-ímél, a reményben hisz. A múltra emlékszik, a jelent ismeri, hinni tehát csak a jövőben lehet. Abban hinni, amit nem látunk, annyit tesz, mint abban hinni, amit látni fogunk ... A szeretet teszi, hogy hiszünk Istenben, akiben reménykedünk, és akitől az eljövendő örök életet várjuk; a szeretet teszi, hogy hisszük, amit a reménykedés álomvilága alkot bennünk." (T 190)

Unamuno antiintellektualizmusa végletes, a credo, quia absurdum hite- reménye ez, aminek - miként az előbb idézett szövegeknek - lehet helyes értelmet adni. A valóság ugyanis nem csupán az, amit a tudomány és a matematikus ész feltérképez, képletekben és fogalmakban kifejez. Költők és misztikusok mindig arra törekedtek, hogy a kimondhatatlant mondják ki, ezért teremtenek képeket, szimbólumokat, mítoszokat. A szívnek megvannak a maga érvei, amelyeket az ész nem ismer, ahogy Unamuno egyik mestere, Pascal hirdette. Istent a szív érzi meg; a szeretet szeme látja meg, mert Isten Szeretet. Szent Jánostól Szent Ágostonon és a középkori misztikusokon keresztül Gabriel Marcelig és Claudelig ezt jól "látták" azok, akik felfogták, hogy a szeretet "más rendből való"; - végső soron természetfeletti, kegyelmi ajándék, miként a hit és a remény is. Marcel is a szeretet öröklétet akaró, a Másiknak örök életet biztosítandó és remélő élményét elemezve jutott el az abszolút Te-hez, aki ezt mondja nekünk: "Te, te nem halsz meg, mert szeretlek; azért lettél, mert örök szeretettel szerettelek, és mivel szeretlek, örök életre szánlak." ,

64