Szolgálat 87. (1990)

Könyvszemle - Garai István: Ditirambus a mustármagról (Pánczél Gábor)

Emiatt pásztázza végig tekintetével Garai István is az egész glóbuszt: a grúzok, kecsuák, koptok földjét; olyan pontokat, ahol égre kiált a baj, a szenvedés (Koptok); ezért száguldozik a kozmosz végtelenségében (Üzem); máskor történelmi allúzióval él (Áldozás) és a misztérium szféráit úgy rántja látószögébe, hogy nemcsak merít onnan, hanem gazdagítja is azt (Tejbarlang és szabadság).

Van aztán olyan csoportja is a kötetbe gyűjtött verseknek, amelyekben áttételek nélkül, "direktben" fordul az Istenhez. Műfajilag ezek a leghagyományosabb lírai megnyilatkozások. Ezek az ima-versek az ó'smintára ütnek vissza, az Énekek éneke csodás szövetű darabjaira. Ilyen a Könyörgés, az Isten, a Könyörgés csendességért. Tiszta humánum és folttalan etika nevében szólal meg Garai, s változatosságot talán csak az hoz, hogy Balassi perlekedését, Ady nagy háborgását ugyanúgy megismétli, mint Babits vagy Sík Sándor finom, elegáns, mértéktartóan alázatos főhajtását. S hogy mennyire tudatosan ápolja a magyar költészet Isten-dicsérő hagyományát, jelzi az Isten versének alábbi néhány sora:

Hol rejtőzöl tehát egyáltalán?

Berzsenyi ódája még fülemben cseng, amelyet ifjúságom idején tanultam. Arany imára serkentő szava is bennem zsong, hiszen te voltál neki a mindenkori erős vár a zivatarok idején. Hallom a költőelődök hangját - és hitelt adok nekik.

S ha a továbbiakban is szférákat, dimenziókat keresünk Garai költészetében, a kizárólagosan világi témájú verseket kell megemlítenünk, amelyek a kötet jelentős hányadát teszik ki.

Ezekben a nemzet sorsáért való aggodalom az uralkodó téma. Hol eszelősen, hol mennydörögve, hol elhalkuló könyörgéssel szól magyar népünk, magyar hazánk, magyar nemzetünk romlásáról, s "ég felé emelt kézzel" keresi az írt a sebekre, a vigaszt a sérelmekre, s cselekvő lendülete szinte féktelen, amikor a rettenetes vég elkerülésének útjait keresi: Földszintes, Erdőzúgás, szívdobogás, Fájdalom nélkül, Egy oklahomai történész a magyarokról, Lél és Bulcsú a Kisalföldön.

Többet foglalkozik belső bajainkkal, mint a külső világtól kapott sebekkel, ezért tér vissza minduntalan az utóbbi évtizedek legbarbárabb cselekedetére, az abortuszra, s kollázs-verset is szerkeszt, összeválogatva erről a csendes nemzeti katasztrófáról írt legjobb írások egy-egy passzusát.

Nincs olyan szemérmes költő, aki ne foglalkozna a saját költői szerepével, hivatásával. Garai István verseimként is átveszi erdélyi költőtársának, Lászlóffy Aladárnak híres ars poetica-ját: "A költő is éppen csak annyit kérdez, mint a vak: VAN ITT VALAKI?"

így keresi ő is minden sorával az embert, s az emberi világban bolyongva az Istent, s boldog örömmel tölti el a találkozások minden ritka pillanata. •

102