Szolgálat 86. (1990)
Tanulmányok - Friedrich Wulf: A hitélmény mint a keresztény tanúságtétel előfeltétele
fogadnom a szót, bizonyos bizalomelőlegezéssel az őstanúk és az egész hagyomány tanúságtétele irányában, és egyben a saját, a tapasztalást megelőző, alapvető hitmagatartásomból is kiindulva, amelyben az én értelemre irányuló keresésem "tapasztalássá" válik: megtapasztalom, hogy életemet a szó nyomán kell elrendeznem, a szó hatalma alatt kell maradnom, akkor is, ha úgy tűnik, hogy a valóság a szót meghazudtolja. Akkor - mondja a hagyomány - megtapasztalom az isteni szó igazságát; nem fogalmi és mégis valóságos ismerettel; nem egyszerre, hanem fokozatosan, életútjaim és életsorsom szerint és ama következetességem szerint is, amennyire hívő vagyok a mindennapi életben. Egyre mélyebben behatolok az isteni szó igazságába; tapasztalatból fogom tudni, amit Jób így fejez ki: "Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak" (42,5); itt a "láttalak" ellentéte a másodkézből származó "Istenről való hallásnak", és a közvetlen, önmagam megvalósította ismeret-élményt jelenti. Ezzel nem zárjuk ki, hogy a tanulás, a beszélgetés stb. hozzájárulhat, sőt hozzá is kell járulnia a kinyilatkoztatott hit ismeretének elmélyítéséhez. A döntő tényező mégis mindig a hit gyakorlati foganatosítása. Különösen azon hitigazságoknál válik ez kifejezetté, amelyeknek megismerése - ahogy Pál (Ef 3,19) mondja - minden emberi, értelmi, tárgyi, fogalmilag felfogható, kategoriális megismerést felülmúl; ilyenek az Isten titka, Krisztus titka, Isten bánásmódja népével, a kereszt titka, a megváltás, a megdicsőülés, a kárhozat. Az ilyen és hasonló titkoknál szükséges és fontos ugyan a tételes megfogalmazás, mert a szavak megnyitják a megismerés és a közlés kapuját. A kifejezések azonban csak eszközök maradnak, amelyekben az eleven hit, a hitélmény kimondja, kifejezi magát, mégpedig olyan nyelven, amely tudja magáról, hogy rá van utalva az általános emberi közlésmódra. Kissé teológiailag pontosabban, s ezzel meglehetős elvontan elméletileg szólva: A hit, mint fides quae (amit hiszünk), a kinyilatkoztatás tartalmára irányuló hit, két mozzanatból származik: 1. a kinyilatkoztatás hordozóinak (és az egyházi hagyománynak) a tanúságtételéből, 2. a belső hitvilágosságból, a Lélek eleven ráhatásából; a Lélek ajándékozza a hitre való készséget, a bizalomból álló hitet, a fides qua-t (azaz a hitet, amellyel hiszünk, az isteni Te felé megnyíló párbeszédet). Az, amit hiszünk, és az a hit, amellyel hiszünk, elválaszthatatlanul egymásba fonódnak. Minél inkább hiszek feltétel nélkül Istenben, és foganatosítom ezt a hitemet a mindennapi életben is, örömben és szenvedésben, a kísértésben, a vétekben, a kilátástalan- ságban, annál mélyebben hatolok be a kinyilatkoztatott igazságba, a titokba. És fordítva is érvényes: minél mélyebbre hatolok a kinyilatkoztatásba, amely egyetlen misztérium, annál bensőségesebb hittel kapcsolódom Istenhez. Eközben a mélyebb hitélmény mindjobban felveszi magába a szent szövegek betűjéhez mereven ragaszkodó hitet, "integrálja" úgy, hogy mindinkább egybeolvad, eggyé lesz az, amit hiszünk, és az isteni Te felé megnyíló hit. Majdnem azt is mondhatnánk, hogy az, amit hiszünk, legmélyebb valóságában azonos az isteni Te felé való irányultsággal: "Te, Istenem, 16
