Szolgálat 86. (1990)

Tanulmányok - Friedrich Wulf: A hitélmény mint a keresztény tanúságtétel előfeltétele

nemcsak a hit helyes gyakorlása terén, hanem a hitletétemény mindenkor esedékes megfogalmazásához is.

Nem nyert megoldást annak a meghasonlásnak a problémája, amely egy nagyon racionalista és egy teológiailag silányan megalapozott, ezért inkább moralizáló, palagiánus és élményveretű lelkiség között ténylegesen fennállt, és amely jellemezte a 19. századot és a 20. század elejét. A második világháború után ismét megkísérelték, főképp Franciaországban, hogy az áthagyományozott hitbeli kijelentéseket (mint valami kemény magot) feltörjék az időszerű hithirdetés céljaira (de Lubac, Congar, Chenu, Rondet); igénybe vették az újabb biblikus, patrisztikus és dogmatörténeti tanulmányokat, sőt a kifinomult hermeneutika eszközeit, valamint az embertudományok eredményeit is. A kísérlet azonban ismét leállt, ezúttal XII. Pius "Humani generis" kezdetű enciklikája nyomán. Főleg az emberi nem származásáról, az áteredő bűnről, valamint a természet és a természetfeletti kapcsolatáról szóló formulák körül forgott a kérdés. A probléma azonban megoldatlanul függőben maradt, és továbbra is sürgetett. A teológia nem nyugodott meg, annak ellenére, hogy - vagy éppen azért, mert - az említett teológusokat félreállították. AII. vatikáni zsinaton a megoldatlan kérdések ismét mind feltörtek. Azóta szédítő gyorsasággal követik egymást.

Az ún. antropológiai fordulat határozza meg döntően korunk teológiai kérdésfeltevését. Ahhoz, hogy az isteni kinyilatkozás szavát ismét hatásosabban igazoljuk az élet valóságában és a tényleges megtapasztalásban, ma már nem közvetlenül a kinyilatkoztatás szavából indulunk ki, mintha az önmagában állna, és mintha önmagából értelmezhető is lenne; értelmezése egyben alulról is jön, magának a szónak történelmi kötöttségeiből, valamint a jelenkor elgondolás- és élményvilágából. Magától értetődő, hogy a kinyilatkoztatás, úgy, amint megtaláljuk a Szentírásban és szenthagyományban, az "alulról épülő teológia" számára is a hitvallás és a hitgyakorlat szabályozója. Ez a teológia azonban igyekszik a kinyilatkoztatást az emberi egzisztencia evilági lételemzéséből kiindulva megvilágítani, a kinyilatkoztatást "alulról kiindulva" is megközelíteni. (Vö. Karl Rahner transzcendentális lételgondolását, amely új módon és új következtetésekkel ragadja meg és fejleszti tovább a keresztény gondolkodástörténet bizonyos döntő motívumait, mint pL Ágoston mondását az emberi szív Istenre irányuló nyugtalanságáról, vagy a desiderium naturale in visionem - az ember természetes istenlátási vágya - témakört stb.) Emögött ott áll az a jogos feltételezés, hogy Isten az ő szavát eleve a kérdező és kereső ember megismerési és megtapasztalási horizontjába mondja bele, hisz az ember önmaga erejéből képtelen lenne megvilágítani saját létét; ezenkívül, hogy Isten nem is fejezhetné ki magát másképpen, ha meg akarja magát értetni velünk. (Nem teljesen ezen a vonalon helyezkedik el Barth dialektikus teológiája, amely szerint Isten szava merőlegesen tör be; sem Bultmann egzisztencia-teo14