Szolgálat 84. (1989)

Az egyház szava - II. János Pál: A második világháború 50. évfordulója

beriség javára irányított törődésem késztet arra, hogy ne feledkezzem meg erről az évfordulóról. Fel akarom hívni püspöktestvéreim, a papok, a hívek és minden jóindulatú ember figyelmét, hogy gondolkozzanak el azon a folyamaton, amelyik elvezetett bennünket ehhez, az embertelenség és a pusztulás sötét örvényeit felkavaró konfliktushoz.

Tanulnunk kell ugyanis a múlt leckéjéből, hogy többé ne ismétlődjenek meg azok a tények, amelyek ehhez a világégéshez vezettek. Mert a tapasztalat igazolja, hogy a nemzetek önkényes feldarabolása, a népek erőszakos áttelepítése, a véget nem érő fegyverkezés, az egyre rafináltabb fegyverek korlátlan használata, az egyes személyek és egész népek alapvető jogainak megsértése, a nemzetközi kapcsolatok szabályainak meg nem tartása, valamint a totális igényű ideológiák ráerőszakolása csak az emberiség romlásához vezethetnek.

A Szentszék tevékenysége

3. XII. Pius pápaságának kezdetétől (1939. március 2.) fogva ismételten sürgetett a békére, amelynek veszélyeztetettségét egyöntetűen látták az emberek. 1939. augusztus 24-én, néhány nappal az ellenségeskedés kitörése előtt, intő szavakat mondott, amelyek még ma is visszhangzanak: "Ismét súlyos óra ütött a nagy emberi család számára... Veszély fenyeget, bár még van idő. A békével semmi sem veszett el. Minden elveszhet a háborúval."

Sajnos, a pápa figyelmeztetését nem hallgatták meg, és bekövetkezett a tragédia. A Szentszék, ha már nem volt képes megakadályozni a háború kitörését, arra törekedett, hogy korlátozza laterjedését. A pápa és munkatársai fáradhatatlanul tevékenykedtek ennek érdekében mind a nemzetközi diplomácia, mind az emberiesség terén. Igyekeztek megőrizni függetlenségüket különböző ideológiájú és vallású népek ellentéte közepette. Ebben a munkában arra is ügyeltek, hogy ne súlyosbítsák és ne kompromittálják a rendkívüli megpróbáltatásoknak alávetett népek helyzetét, illetve biztonságát. Hallgassuk meg, mit mondott XII. Pius a Lengyel- országot ért eseményekkel kapcsolatban: "Tüzes szavakat kellene hirdetnünk ilyen dolgok láttára, s csak az tart vissza ettől, hogy tudjuk: ha beszélnénk, még elviselhetetlenebbé tennénk a nyomorultak sorsát."

Ugyancsak XII. Pius, néhány hónappal a jaltai egyezmény (1945. február 4-11) után és rögtön az Európában folyó háború végén, 1945. június 2-án a Bíborosi Kollégiumhoz szólva nem mulasztotta el az alkalmat, hogy figyelmét a jövőre irányítsa, és a jog győzelmét követelje: "A nemzetek, főleg a kisebbek és közepes nagyságúak, követelik, hogy kezükbe vehessék életsorsuk irányítását. Megtörténhet, hogy - saját beleegyezésükkel és a közös haladás érdekében - kötelezettségeket vállalnak, amelyek megváltoztatják felségjogaikat. Mindenesetre, miután nagy részük - igen nagy részük - áldozatot hozott az embertelen erőszak szétzúzásáért, joguk van arra, hogy ne erőszakoljanak rájuk újból olyan politikai és kulturális rendszert, amelyet népük nagy többsége határozottan elutasít . . . Népi lelkiismeretük legmélyén érzik, hogy vezetőik elvesztenék hitelüket, ha az erőszak őrült kényszeruralma után nem vinnék győzelemre a jog igazát."

63