Szolgálat 84. (1989)

Tanulmányok - Kereszty Rókus: A pápaság az első századok Egyházában

3. A lelki életre vonatkozó tanulság sokrétű. A pápai csalhatatlanság és főhatalom dogmáját a hit központi misztériumainak a fényében szemlélhetjük. Ti. e két dogma végső fokon azt jelzi, hogy az Isten Országa, jóllehet láthatatlanul és csak kezdeteiben, de valóságosan jelen van a látható Egyházban. Krisztus már uralkodik, és ebben az uralomban az apostolok, Péter és Pál pedig különleges módon is, részt vesznek, amennyiben imádságukon keresztül Krisztus makulátlanul megőrzi az apostoli szentszéket minden hitbeli tévedéstől. Amennyiben a római egyház csalhatatlanul tanítja a krisztusi kinyilatkoztatást - természetesen csak a szokásos feltételek betartásával beszélhetünk tévedhetetlen pápai vagy egyetemes zsinati döntésről (1. DS 3074) valamint az egy hit, az egy szentségi rend és az egy szeretetközösség megőrzésén és megerősítésén munkálkodik, látható (tágabb értelemben vett) szentségi jele annak, hogy Krisztus nemcsak nem hagyta el az Egyházát, hanem közvetlenül és apostolain keresztül is jelen van, tanít, vezet és egyesít.

A római egyházba lépni tehát nemcsak annyit jelent, hogy Péter utódjával és Pál örökösével lépünk közösségre, hanem valóságos értelemben Péter és Pál egyházába lépünk, velük együtt és rajtuk keresztül kapcsolódunk Krisztushoz, aki ugyanaz tegnap és ma és mindörökké.

Ugyanakkor az ókori egyházkép megóv bennünket az egyoldalú pápakultusztól, a pápa bálványozásától ("papolatria"), mintha a pápa minden (legalábbis hivatalos) tette szent és tökéletes volna, mintna mindig és mindenben ő lenne a legfőbb bölcsesség forrása. Ettől a túlzástól nem volt egészen mentes a reformációval és a felvilágosodással harcoló Egyház, amely a külső támadások hatására minden belső kritikát elnyomott. Egy élet-halál harcot vívó hadsereg nem engedheti meg magának, hogy vezérét bírálja. Inkább felmagasztalja, hogy a védők önbizalmát növelje. így érthető a tridenti zsinat után kialakuló, védekező, a pápákat egyoldalúan magasztaló magatartás.

A II. vatikáni zsinat után 180 fokos fordulat következett: az Egyházon belüli önelemző és önmarcangoló kritika semmit sem kímélt, legkevésbé a pápaságot. A bírálatok hangneme és a katolikus Egyház alapjait megkérdőjelező tartalma bénító hatással volt és van ma is az Egyház liturgikus, hithirdető és teológiai tevékenységére. A szentatyák egyháza itt is sok tanulsággal szolgálhat. Iréneusznak a római egyházról vallott hite és Viktor római püspökkel szembeni konkrét állásfoglalása csak egy példa arra, hogyan tudja a keresztény a pápa iránti teljes lojalitást és a vele való hitbeni egységet a Krisztusban kapott szabadsággal összeegyeztetni.

Cikkemhez elsősorban a következő tanulmányokat használtam fel: Y.M. Cbngar, "Saint Paul et l’autorité de l’église romaine d’aprés la Tradition": Studiorum Paulinorum Congres- sus Intemationalis Catholicus 1961, coll. Analecta Biblica, 17-18, pp. 491-516; W.R. Farmer, R. Kereszty, Peter and Paul in the Church of Rome. The Ecumenical Potential of a Forgotten Perspective (New York: Paulist Press, 1990); J.M.R. Tillard, L’Évéque de Rome (Paris: Cerf, 1982).

20