Szolgálat 82. (1989)
Élet a plébánián - Baranyi Imre: A lelkipásztori arcél
vonalat látunk a személyi, vallási és pszichoszexuális érettség irányában, az a reményünk, hogy a fiatal a szentelésig még inkább megerősödik. Mivel a papi élet - élet a cölibátusban, nem mellőzhetjük a jelölt pszichoszexuális érettségi szintjét. Ha megállapíthatjuk, hogy hűséges hitves és gondos családapa válna belőle, ugyanilyen bizonyossággal mondhatjuk, hogy jó pap lehet, ha pszichoszexuális érettségéhez társul az eleven hit. A fiatal felnőtt legfőbb jellemzőjeként az intimitás képességét (intimacy) említi Erikson, ami annyit jelent, hogy képes magát teljesen és visszavonhatatlanul elkötelezni más személynek; eszmének, Krisztusnak, Egyháznak stb. Több ez, mint a szerelemre való hajlam: az érett ember teljes önátadásáról, amit a szenteléskor a fiatal férfi "adsum" kijelentéssel jelez. Csak a vonzódás a papságra túl gyönge indok, bárkit is a szentelésre engedni. Lehet ez a jelenség az érzelmek játéka vagy a kompenzálás (valami helyett!) tünete is. Ezért tehát a szubjektív érzelmek helyett az objektív indítékokat és hivatás-jeleket keressük. Ismerünk olyan "nagyon sikeres papokat", akik soha sem érezték különösebben a hivatásukat. 5. A jövő lelkipásztora Szándékosan nem használjuk a pap kifejezést. Lelkipásztort mondunk a szó tágabb értelmében: olyan személyről beszélünk - férfiről vagy nőről -, aki teljes munkaidővel vagy csak szabadidejében, önkéntesként vagy alkalmazottként gondoskodik a lelkipásztori feladatok ellátásáról. Természetesen a misézést, gyóntatást, bérmálást, papszentelést ezután is felszentelt pap vagy püspök fogja végezni. De az igehirdetés módjait, a betegek ellátását, a családok, gyermekek és ifjúság stb. gondozását felszentelés nélküli férfiak és nők is végezhetik a jövőben. Mivel indokoljuk ezen állításunkat? Vannak olyan lelkipásztori feladatok, amelyek minden megkeresztelt ember feladata (tanúságtétel hitünkről, közös ima és ünneplés stb.). A súlyos paphiány is új megoldások keresését sürgeti, nálunk különösképpen. A két világháború között 5000 papunk volt, 1984-ben csak 2.500, az ezredfordulón kb. 1.200 lesz. A latin szertartású papságunk 50%- a 60 éven felüli. Bár világszerte enyhén növekszik a kispapok száma, nálunk fogy, illetve csak a szerzetes kispapok száma mutat csekély gyarapodást. Mi lehet a paphiány oka? E kérdésre képtelenek vagyunk válaszolni, de az okok között szerepelnek: az alacsony gyermeklétszám, a kispapok számának állami korlátozása, a szekularizálódás, a kevés papnevelő intézet, az elöregedett papság nem vonz, az Egyháznak kicsi a befolyása a tizenévesekre, a laikus teológusok számának növekedése, a társadalmi erkölcs süllyedése stb. Vitathatatlan, hogy a lelkipásztorkodás igényeit nem elégíthetjük ki a rendelkezésünkre álló papokkal. A hivatásbő országokból (Írország, Lengyelország) sem hozhatunk be papokat kielégítő számban. Az ún. Európai Szemináriumok sem nyújthatnak végleges megoldást. Számolnunk kell tehát a szerzetesek és szerzetesnők valamint civil férfiak és nők erőteljesebb bevonásával a lelkipásztori tevékenységbe. Ezek a püspök megbízásából plébániákat is vezethetnek. Irodalom: Lebendige Seelsorge, 1/1972; 5/1979; 5/1984. t 64
