Szolgálat 82. (1989)

Élet a plébánián - Baranyi Imre: A lelkipásztori arcél

letben. Ne legyen "pápább a pápánál", s ne képzelje el magát elöljárónak az Egyház szigorúan vett hatáskörén kívül (gazdaság, politika stb.) is. Ugyanakkor tartsa szem előtt, hogy a természettudományok, művészet, gazdaság, politika stb. és a keresztény vallás rendelkeznek határterületekkel, mind az egyiket, mind a másikat érintő valóságokkal, ahonnét a pap nem vonulhat vissza, mert hűtlenné válna hivatásához és a felszentelés kegyelméhez.

A hatvanas évek végén és a hetvenesek elején sokan (főképp szociológusok) vészharangot kongattak a papi hivatás felett: a szemináriumok kiürülnek, szentelésig alig-alig jut el valaki. A papok teljesen elbizonytalanodtak; egyesek feladták hivatásukat és másik után néztek, mások súlyos kisebbségi érzettel vonszolták tovább magukat, mert nem látták életvitelük hasznosságát, szükségességét, értelmét. Bizonyos, hogy a szociológus szemével teljesen érthetetlen (az is marad) a papi hivatás, mert a papság pusztán szociológiai mércékkel nem mérhető. A papi lét tartalma érinti ugyan az ember társadalmi valóságát, de azt nem fedi és pusztán annak szemszögéből nem is értelmezhető: az Isten, a kegyelem, az Egyház, a hit és vallási élmények nélkül érthetetlen. Azaz tartalma elsősorban vallási, a transzcendensre utaló, misztikus. Lényegében különbözik minden nem keresztény papságtól, még az ószövetségitől is, hisz az Újszövetség egyedüli papja (Zsid 7,21), pásztora (Jn 10, 1-18) és közvetítője (lTim 2,5) Jézus Krisztus, az áldozat egyszer s mindenkorra marad a Krisztus áldozata: "Egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket" (Zsid

10.14) . Ezenkívül Krisztus hívja meg az ifjakat a papságra, amint azt tette a tizenkettővel, "hogy társai legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az evangéliumot" (Mk 3,14). A pap közösségben él az Atyával, Fiúval és a Szentlélekkel, s célja, hogy közösséget gyűjtsön (vö. ÍJn 1,3). Elhivatottságának alapj a elsősorban nem adottsága és képessége, nem iskolai végzettsége vagy szociális helyzete, hanem személyes "Krisztus-látása", "Krisztus-tapasztalata" (vö, ApCsel 1,21-26; lKor 15,8-10) és "Krisztus-kapcsolata", amit állhatatos imával tart elevenen (ApCsel 3,1; 10,9). Amikor elnököl a kereszt- áldozat megjelenítésénél (ApCsel 2,42) vagy tanúságot tesz (több, mint prédikál) a Keresztrefeszítettről (lKor 1,23), tulajdonképpen Krisztus téríti és kereszteli meg általa az embereket (lKor 1,13), Krisztus bocsátja meg általa a bűnöket (Jn 20,22-23) és Krisztus gyógyítja meg általa az emberek betegségeit (ApCsel 3,6). Amint Krisztus küldte az apostolokat, ugyanazt tették ők is: diakónusokat, sőt presbitereket és episzkopokat rendeltek a közösségek élére miután kézrátétellel (felszentelés) átadták nekik a Szentlélek különleges ajándékait (vö. ApCsel 6,6; 13,1-3; 14,23; lTim

4.14) . Meghagyják azt is, hogy "kézrátétellel" adják tovább azt a "lelki hatalmat" a következő generációknak (Tit 1,5).

A papság tehát távol áll a társadalmi ranglétrától; a helyi egyház elöljárója (ApCsel 11,30; 15,2), feladata ugyanis nem uralkodás, hanem szolgálat (vö. Lk 12,42) az "önzetlenség és vendégszeretet" szellemében (vö. lTim 3,1-8; Tit 1,7-9). A papok és püspökök ugyanis "Isten megbízottjai" ("oikonomos tou Theou"), tekintélyük a családapáéhoz hasonlít. Az "elöljáró" (pap és püspök) feladata gondoskodni, összefogni és egyengetni

62