Szolgálat 82. (1989)
Tanulmányok - Nemeshegyi Péter: A hűség, elkötelezettség útjain
hozzájuk tanácsért legkényesebb ügyeikben, ezért támogatják őket adományaikkal. Mekkora csalódás a hívek számára, ha az, akiben ennyire megbíztak, egy szép napon felhagy az Úr szolgálatával. A hűtlen házastárs szerencsétlenné teszi családját. A hűtlen pap és szerzetes szerencsétlenné, sőt néha hitetlenné teszi a keresztények közösségét. Ennek a nagy felelősségnek tudatában, papnak, szerzetesnek még jobban bele kell kapaszkodnia ígéretébe, fogadalmába és az ígéretet, fogadalmat elfogadó Isten hűségébe. ”Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó" - mondja a magyar nép. Nagy bölcsesség ez. A jó Istent szolgáló jó ember megtartja az Istennek és embereknek tett ígéretét. Mert ez így jó. Voltaképpen minden nagyon egyszerű. Csak jónak lenni jó. Ez az Isten élete mibennünk. Vértanúság Kimondani egyszerű. De bizony nehéz az életben megvalósítani. Vannak olyan esetek, amikor a házassági eskü, a papszentelés, a szerzetesi fogadalom vagy éppen a hit megvallása miatt kínpad lesz az ember élete. Ilyenkor jó arra emlékezni, hogy a keresztény élet legtökéletesebb formája a vértanúság. Tudjuk az egyháztörténelemből, hogy a szerzetesség, mint szervezett mozgalom, akkor kezdődött az Egyházban, amikor vége szakadt a keresztényüldözésnek. Minthogy már nem volt üldözés, nem volt alkalom a vértanúságra. A szerzetesi életet tehát úgy fogták fel, mint a vértanúság új formáját. A vértanú visszavonhatatlanul feláldozza életét Istennek. Amikor a hóhér pallosa lendül, vág)' amikor a máglya lángjai fellobognak, akkor már nincs mód meggondolásra. A hűség halált jelent, minden további lehetőség feladását, sok esetben ragyogó pálya, boldog házasélet, anyagi jólét visszavonhatatlan feláldozását. A vértanúk megteszik ezt az Isten iránti hűségből és bízva Isten hűségében. Nem csoda, hogy az Egyház a vértanúkat kezdettől fogva "tanúkénak nevezte. Ők az Isten országába vetett hitnek legkiválóbb tanúi. Ők mutatják, hogy az Isten országa végtelenül felülmúl minden földi kincset, még az ember földi életének kincsét is. A keresztény művészetben a vértanúkat győzelmi pálmával és ragyogó dicsfénnyel szokták ábrázolni, de a vértanú szenvedése és halála önmagában véve nem ragyogó látvány. Ellenkezőleg, a vértanúság gyakorlatilag: piszkos, sötét, hideg börtön, ütlegektől elkékült és feldagadt test, gennyedő sebhelyek, becsmérlés, gyalázás, és végül - a velőkig hatoló kínban - az élet lángjának kioltása. Hogyan volt a vértanúknak ereje ahhoz, hogy ilyenre vállalkozzanak? Hiszen akkor úgy látszott, hogy elhagyta őket, megfeledkezett róluk az Isten. Nem küldött angyal-légiókat, hogy kimentse övéit kínzóik karmai közül. Nem felelt kiáltásukra, hallgatásba burkolódzott. A II. század végén Lyonban sok keresztényt kínoztak halálra hitükért. Összevissza szabdalt tetemeik halmát napokon keresztül közszemlére tette ki a hatóság. A pogányok, megbámulván ezt a borzasztó látványt, egymásnak mondogatták: "Hát nem tudta az ő Istenük megsegíteni őket?" Es mégis, 9
