Szolgálat 81. (1989)
Halottaink - Dr. Alpár Lúcián (-s -n) - Emődi László (Horváth Árpád)
csendesen, ahogyan csak lehetett. Pedig elsősorban az ő érdeme, hogy a Regnum Mariannum túlélte a nehézségek minden szakaszát és országhírű, európai hírű bázisközösséggé fejlődött. 1942-ben szentelték pappá. 23 éves volt. A Csillaghegyre került, majd röviddel rá a Regnumba, ahonnét származott. Visszament métázni és focizni a Damjanich utca 50-be. Hittanár lett a Tanítóképzőben, majd a Kemény Zsigmond gimnáziumban. 1951-ben, a ház államosításakor véget is ért "normális papi élete". Két é%ig még káplánoskodott, aztán olajgyári munkás lett. Csak a föld alá szorult Regnum érdekelte. Soha nem kapott se kitüntetést, se rangot, se elismerést, és 1954 után megfelelő állást sem. Amikor az olajgyárból kitették, anyagmozgató lett, a két börtön közötti időszakban pedig apám mellett állványozó ács. Más nem merte felvenni a "börtönös" papot. Tizenhat év börtönt kapott összesen, ebből tízet töltött le két részletben. Az elsőt Marianosztrán, a másodikat a Gyűjtőben. Nemigen beszélt róla: "Jó társaság volt ott együtt, kár lett volna kihagyni." Persze a börtön azért megviselte. De inkább testileg. Alig hogy kikerült, szívinfarktust kapott Soha se heverte ki igazán. De nem panaszkodott börtöneveire. "Ennek így kellett lennie"—szögezte le röviden. Valahogy úgy gondolhatta, logika és következetesség van abban, hogy őt és a Regnum papjait mellőzik. Ez a dolgok dialektikus rendje. Rendellenesnek tartotta egykori püspökének magatartását, aki egyházilag is elítélte őt, mert "megszegte az állam és egyház közötti megállapodást." Semmi sem fájt nelu jobban, mint ez. Mindenkinek minden gyengeségét valahogy megértette, ezt nem emésztette meg. Úgy vélte, hogy a főpásztomak a nyáj és papjai mellé kell állnia. Lékay bíboros egyházjogi szentenciáját, miszerint a "főpásztomak mindenről tudnia kell, ami az egyházmegyéjében történik", elvben elfogadta, mert természetében inkább engedelmes volt, mint lázadó, de gyakorlatban úgy vélte, "jobb az nekünk, ha nem tudnak rólunk semmit", majd hozzáfűzte, "nekik is jobb..." De természetellenesnek tartotta ezt az állapotot. Azt sem szerette, hogy a Regnumot "bázisközösségnek" kezdik nevezni. A Regnum aulikus jellegű intézmény volt és mint ilyen, soha nem tartozott és nem is akart tartozni a "hivatalos Egyház" pereméhez. Hisz éppen ezért ítélték el a regnumi papok a békepapi mozgalmat, mert az ellenszegült az Egyház hierarchikus rendjének. Emődi László és a regnumi papok magatartása élesen szemléltetik azt az drámát, ami a hivatalos és a földalatti Egyház között negyven éven keresztül lejátszódott. Az 1961-es Regnum-per, a Regnum és papjainak sorsa, a magyar egyháztörténelem egyik szomorú, még feldolgozásra váró fejezete. Nem mintha Emődi az Mindszenty rajongója lett volna. Túl kemény, rigorózus aszkéta volt számára a hercegprímás, majdhogynem embertelen. De hűségesen tisztelte, mert főpásztora volt, mert "betyáibecsület volt benne"! Ezt hiányolta egész életén át az egyházi vezetésben: a püspöki "betyárbecsületet". Hivatalosan mindinkább elszigetelődött és magára maradt. így építgette 1972 óta a Regnumot mint "Szellemi Házat", amely terebélyesedett. A végén már őse tudta, milyen nagy a Regnum. Lassan el is fáradt. Aki negyven éven át szemben úszik az árral, az kimerül. Volt benne valami a görög sztoikus bölcsekből. Kedvenc mondatát mintha Epiktétosztól hallotta volna: "Minden úgy van jól, ahogy van, mert ha nem úgy volna jól, akkor nem úgy volna". A görögök a fátumra, a megváltoztathatatlan sorsra gondoltak, Emődi atya nyilván a Gondviselésre. 1989. jan. 13-án az újköztemető 3.sz. ravatalozója előtt aztán egykori kurzustársa, a jelenlegi erseki helynök beszélt a külföldön tartózkodó Paskai bíboros nevében: "Itt, a ravatalodnál, Emődi László, bocsánatot kérünk Tőled." Aztán a folytatás: "Itt megígérjük Neked, hogy a Regnum ideáljait óvni, védeni és ápolni fogjuk." 52 karinges pap állta körül a koporsót és sokszáz regnumista jóbarát. A tanúk. Hideg temetői szél fújta, vitte a szavakat a megdöbbent, didergő csendben. Az új élet kezdetén? Mintha Laci bácsi hangját hallottam volna. "Na, szamarak". Ő így szokta. Nála ez volt a feloldozás. Horváth Árpád 96
