Szolgálat 81. (1989)

Élet a plébánián - Teleki Béla: A hitoktatás alapkérdései

azt teszik, amihez kedvük van? Az iskolákat átalakíthatnánk ifjúsági börtönökké és javítóintézetekké, a fiatalok talán még a tisztálkodást és fog­mosást is elhagynák. A hitoktatás vonzóerejét nyirbálja az is, hogy a közvélemény - ben elvilágiasodott, nem keresztény értékek hódítanak: fogyasztás, telje­sítmény, hasznosság. Az értékrendet szinte fejre állítottuk: az ember sem érték önmagában, csak amennyiben jelentős mennyiségben közkeletű dol­gokat termel. Ifjúságunkba betáplálódik ez a szellem: Miért menjen hittan­ra, mi "haszna" belőle? Milyen oklevelet szerezhet ott? Mennyivel keres töb­bet, ha ezt is elvégezte? - Ismét nagyon messzire jutnánk, ha a közszellem teljesen eluralkodna. Nemcsak a gyermekek körében. A felnőttek nem lennének hajlandók pl. gyermeket vállalni, mert mi hasznot hajt a síró gyermek, főképp a táplálkozás és ruházkodás mai költségei mellett. A tömegtájékoztatási eszközök - újságok, tévé, rádió - erősen befolyásolják még a felnőtteket is negatív hangadó irányvonalukkal. Az az érzés támadhat a fiatalokban, hogy a vallás butít, az Egyház csak a szegényeken élősködik... A tálalt erkölcsi szenny hatását jobb ha nem említ­jük. Miért járna rendszeresen a fiatal hitoktatásra, amikor ott tilalomjelet kapnak az újságok és tévé által gyakran támasztott és táplált szexuális és egyéb igényei? Bizonyított pL, hogy az ifjúsági bűnözés és öngyilkosság egyik jelentős kiváltója a modern hírközlés. Ausztriában rohamosan emel­kedni kezdett az öngyilkosság a fiatalok körében. Hosszú vizsgálódás után leállították a hírközlést a fiatal öngyilkosokról, s a jelenség gyakorisága ör­vendetesen és azonnal lecsökkent. A családot is felelősség terheli a gyermek elmaradásáért a hitok­tatásról. Előszöris meggyengült a család támaszszerepe: a pozitív értékek itt is megfogyatkoztak, a gyermek kevés buzdítást és ösztönzést kap a jóra. Azt ne is említsük, hogy sokszor a szülők fogyatékos hite a kerékkötője gyer­mekük vallásos fejlődésének, egészen az érzelmi ellenségességig. Egyik hallgatóm, aki hitoktató és továbbképzésre jár az Akadémiára, mondotta: A hittanon a napkelte természeti jelenségét magyarázta, amikor a kisiskolás közbevágott: "Nem igaz!" - "Honnan veszed ezt?" - kérdezte barátságosan a hitoktató. "Apuka mondta, hogy maga hazudik!" - felelte a gyermek. - Mi haszna lehet az ilyen szegény gyermeknek a hittanból, ha a családban ennyire az ellenszenv uralkodik? Az sem ritka, hogy a szülők - látszólag jó keresztények - visszaélnek a vallással s általa igyekszenek nyomást gyakorolni gyermekeikre és fegyel­mezni azokat. A gyermek tehát Istent valami büntető bírónak éli meg s a hitoktatást tilalomfának könyveli el. Lelkesedhet érte? Az sem kizárt, hogy a gyermek elmaradása a hitoktatásról a nemzedéki feszültség következménye. Lehetőség arra, hogy szembehelyezkedjen szüleivel vagy az idős, nem vonzó hitoktatójával. Önállóságát gyakorolhatja a felnőttekkel szemben, hát megmutatja, nem megy oktatásra. Bizonyosan felelős az iskolaszellem isa fiatalok elmaradozásáért. A hitoktatás másod- vagy ki tudja, hányadrangú tantárgy: nincs becsülete. 66

Next

/
Thumbnails
Contents