Szolgálat 81. (1989)

Tanulmányok - Péteri Pál: Gondolatok az igazlelkűségről

van szó, a fogalmi tisztázás lehet egészen rövid. A megszólás bűnét az követi el, aki ok nélkül elmondja embertársa hibáját. Alaptalan gyanúsítás esetén kellő indok nélkül rosszat tételezünk fel valakiről. A három közül legsúlyosabb a rágalom, amikor tudatosan ráfogunk valakire olyan bűnt, amelyet nem követett el. Mind a három bűn egyaránt vétek az igazság és a szeretet ellen.

Ha azt próbáljuk megérteni, hogy az emberek jelentős része miért szereti ezeket a bűnöket, érdekes benső mozzanatokra jövünk rá:

A megszólás egyik alapja az a hajlam, hogy ami hírt megtudunk, azt jól esik továbbadni. Ha tehát hallunk valakiről valami rosszat, esetleg megcsóváljuk a fejünket, kicsit botránkozunk embertársunk hibáján, és sürgősen elmondjuk valakinek. Nem jut eszünkbe, hogy ezzel rontjuk felebarátunk hírét. Nem gondolunk a szeretetre, amely azt kívánná, hogy a rosszat ne terjesszük fölöslegesen.

Az alaptalan gyanúsítás mélyén az a szomorú tény is áll, hogy az emberek könnyebben gondolnak rosszra, mint jóra. Szívesebben feltételezik a rosszat, mint a jót. Fiatal plébános koromban meglátogattam egy kis tanítványomat, aki eltörte lábát. A jó falusiak még aznap hírül vitték az apának, aki termelőszövetkezetben dolgozott: a pap a feleségedhez jár! Ez az alaptalan gyanúsítás klasszikus esete. Nekünk, papoknak sokszor van benne részünk. Rólunk is szívesebben feltételezik híveink a rosszat, mint a jót. Ez nyilván rosszul esik nekünk. De nagyon szomorú lenne, ha mi, papok is beleesnénk ebbe a hibába. Sem egymásról, sem híveinkről nem lenne szabad alaptalanul rosszat feltételezni. Annyira azért kellene szeretnünk egymást, hogy gyanúsítgatásunkkal ne okozzunk a másiknak fájdalmat.

A rágalmazás az előbbinek következménye. Addig gyanúsítom a másikat, amíg végül elhiszem azt, aminek valójában semmi alapja sincs. És ha már én elhiszem, az előbbiek alapján el is mondom. Rágalommal tönkre lehet tenni bárkit. Ma is érvényes a mondás: aliquid semper haeret. A rágalomból valami mindig megmarad. Akiről sok rosszat mondanak, annak elvész a jó híre, becsülete. Rengeteg emberi (és papi) karrier tört derékba a rágalom miatt. Elég egy-két embernek elmondani a kitalált rosszat, azok rögtön továbbmondják megint "csak" egy-kettőnek. És a hír megállíthatatlanul terjed . Pusztul az igazság, vésik a szeretet.

Ha tehát szeretnénk, hogy beszédünk alapján igazlelkűnek tarthassanak minket, van mire odafigyelnünk. De még valamit érdemes megfontolni. Az emberek tekintélyes része az ún. "ártatlan" hazugságokat semmibe sem veszi. Itt azokra a hazugságokra gondolok, melyek nem ártanak a másik ember becsületének, hanem egyszerűen "csak" a tényeket ferdítik el. Ezeket minden morális tankönyv szerzője bocsánatos bűnnek tartja. Biztos, hogy így is van. De ezek az apró hazugságok az emberi együttélést teszik lehetetlenné. Az olyan emberrel, aki kis dolgokban rendszeresen hazudik, minden érintkezés kínos. A beszélgetésnél áUandóan arra kell figyelni, hogy most vajon igazat mond-e, vagy hazudik. És ha hazudik, miért pont ezt hazudja. Tehát: bármennyire is csak bocsánatos bűn az olyan hazugság, amely nem sérti senkinek az érdekét vagy becsületét, mégis nagyon

40