Szolgálat 81. (1989)
Tanulmányok - Szabó Árpád: Igazság és mások tiszteletben tartása
méltóak. Hogy miért, azt nagyon nehéz lenne megmagyarázni. Talán azért, mert ők óriási (teljes) felvevő- és befogadóképességgel rendelkeznek. Létünket (Sein) képesek minden számítás nélkül magukba fogadni; nem akarnak tőlünk semmit; nincs szándékukban velünk valamit "elérni", senkit sem akarnak magukhoz kötni. Egyszerűen jól érzi magát az egyén az ilyen személyeknél, holott ők legtöbbször csendes, hallgatag emberek. Tiszta öröm tölti el őket, mely egy belső "nagysággal" párosul. Ennek a belső "nagyságnak" az egyik következménye a rendületlenségiik. Ezért nem félnek és képesek lelkűket mások előtt fenntartás nélkül feltárni. Épp azáltal, hogy nem ítélnek el bennünket, ítélkeznek felettünk. Bár pontos különbséget tesznek a helyes és helytelen között, nem egyeznek bele abba, aminek nem szabad lennie, de nem ítélkeznek. Csupán azáltal ítélnek el bennünket, hogy a "belátott", az igazság mellett kitartanak, de nem erőszakolják azt ránk. Az ellenszenvet kiváltó mindent jobban-tudni-akarás nem tulajdonságuk. Ezek az emberek őszinték, nyíltak, egyenesek; egyszóval: igazak. Érzik azt a lelki ösztönt, mely őket az igazság kimondására "kényszeríti". Embertársaiknak nyíltan és őszintén megmondják: "Te ámítod a világot és önmagadat; hagyd abba!" Világos számukra, hogy ezt ki kell mondaniuk, különben senki sem merné embertársait "rendre utasítani". Ez a tett sokszor borzalmat, de ugyanakkor örömet és csodálatot vált ki mindkettőben: a beszélőben és a megszólítottban is. Valaki ki merte mondani az igazságot, éspedig úgy, hogy ez a tett szeretetből és önzetlenségből fakadt. De fennáll a megfélemlítettség és a bizonytalanság veszélye is. Önmagától jön a kérdés és a lelkiismeret szava: Valóban a jótékony, üdvös igazságot mondtam-e? Nem voltam-e túl kemény? Nem voltam-e túl önelégült? Különös, bár az ember helyesen cselekszik, utána gyakran bűntudata támadhat. Ezt pedig csak az képes kibírni, aki alázatosan igyekszik önmagáról ítélkezni, aki igazságos önmagához. Szent Pál apostol az efezusiakat arra inti, hogy "igazságban kell élnünk és szeretetben, hogy egyre inkább összeforrjunk a Fővel: Krisztussal" (Ef 4,15). A görög kifejezés "aleheúein en agápe" szinte lefordíthatatlan magyarra. Jelentését talán így lehetne körülírni; az igazságot mondani, tenni és az igazság maga lenni szeretetben. Fennáll az a veszély is, hogy egyes dolgokat nem a kellő pillanatban mondunk ki, ezzel másokat megsebzünk, vagy egyenesen ártunk vele. Éppen azért fontos a tapintat és a jóság. Az igazságnak nem olyan a feladata, mint egy botnak vagy vesszőnek. Ez a tudat vezet rá az alázat fontosságára. Az egyén észreveszi, hogy önmaga sem felel meg azoknak a követelményeknek, melyeket kimond. Ez a megállapítás vezet a türelemhez. Csak nagyon erős emberek képesek kibírni azt a feszültséget, mely vágyaink és a valóság között jön létre: aközött, amit bírni szeretnénk, és amit tényleg bírunk, amit teljesíteni óhajtunk, és amit valóban teljesíteni tudunk, amik lenni igyekszünk és amik valóban vagyunk. Ebből a belső feszültségből születik meg az a türelem, mely nem gyáva beleegyezés, hanem elnézés és jóság. Az igazság kimondásának kötelességérzete és az a tudat, hogy nem mi vagyunk maga az igazság, óriási megterheléshez vezethet. Az a / v > K C' ■ * . \*5\ 33
