Szolgálat 80. (1988)

Tanulmányok - Békés Gellért: Időszerű ökumenikus feladataink

Bensőnkben meg kell újulnunk

A reformáció óta eltelt negyedfél évszázadban sajátos lelki és gondolkodásbeli magatartás alakult ki a különböző hitvallású keresztények közt. Ezt a magatartást nemcsak a különbségeket kiélező hitviták, hanem még mélyebben a lelki és kulturális adottságok, politikai téren pedig az ellentétes hatalmi érdekek formálták. A nép körében mindez káros előítéletek begyö- kerezésére és kölcsönös ellenszenv fokozatos növekedésére vezetett. Ezért a legfontosabb tennivaló, amit a keresztény egység munkálása mindegyikünktől megkíván, éppen ennek a lelki és gondolkodásbeli magatartásnak a megváltoztatása. Ahhoz, hogy a közismert kívánalom szerint "azt keressük, ami összeköt, s ne azt, ami szétválaszt", érzésvilágunkban és gondolkodásunkban kell megújulnunk.

Nincs magatartásbeli változás megfelelő önkritika nélkül. Az önkritika jelen esetben az egység ellen elkövetett bűnökre vonatkozik: a másik fél elfogult megítélésére, igazságtalan vádaskodásokra, lelki és fizikai erőszakoskodásra, sőt kegyetlen háborúskodásra. Mi, katolikusok, akárcsak mások, többnyire a másik fél ellenünk elkövetett bűneiről beszélünk, s ezek közt a legfőbbről: az egyház egységének megbontásáról. Törekvésünk, mint a többieknek, az önigazolás volt. A Zsinaton végre felcsendült az evangéliumi hang, amit bátor tett követett: az atyák az egész egyház nevében nyíltan elismerik, hogy valamennyien vétettünk az egyházi egység krisztusi szándéka ellen (vö. 3. pont). Ha őszintén keressük az egységet, nem akarhatjuk a másikra hárítani megosztottságunk felelősségét: nem bűnbakot keresünk, hanem az evangéliumi megbocsátás útjára lépünk. Ebben a szellemben "alázatosan könyörögve kérünk bocsánatot Istentől is, különvált testvéreinktől is - vallja a Zsinat viszont mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétettek (7. pont).

A bűnbánat és a megbocsátás magyar vonatkozásban is sürgető feladat. A távoli és (a jelenbe nyúló) közelmúltból mi is emlékezhetünk éppen elég olyan eseményre, ami okot ad a bocsánatkérésre és a megbocsátásra. S itt elsősorban nem a kiengesztelődés nyilvános aktusaira gondolok, hanem olyan hitoktatásra és olyan egyháztörténeti információkra, amelyek a tárgyi hűség mellett arra törekszenek, hogy a begyökerezett előítéleteket kigyomlálják, s a kölcsönös gyanakvástól és ellenszenvtől megszabadítsanak.

Ez a belső megváltozás azonban nemcsak bűnbánatot és megbocsátást követel, hanem azt kívánja, hogy a krisztusi metanoia értelmében meg is térjünk, és bensőnket az evangélium szellemében alakítsuk: "Belső megtérés nélkül nincs igazi ökumenizmus" - tanítja a Zsinat. "Ezért a komoly önmegtagadás, a szolgálathoz szükséges alázatosság és szelídség, valamint a mások iránt tanúsított testvéri nagylelkűség kegyelmét kell kérni a Szentlélektől." Maga az apostol is erre int: "... éljetek méltóan ahhoz a hivatáshoz, amit kaptatok. Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek arra, hogy a béke kötelékében fenntartsátok a lelki egységet". (Ef 4,1-3)

35