Szolgálat 80. (1988)

Tanulmányok - Lukács László: Lelkipásztori kommúnió

egyéni lelkiismeretüket a rendkívüli helyzetre hivatkozva, s eltértek a közösségtől, a hagyománytól, sőt a Szentszék útmutatásától is.

4. Eltérőek voltak a vélemények a pasztoráció módszereinek, formáinak, alapkövetelményeinek és szélső határainak megítélésében is (ifjúsági hittan, felnőtt katekézis, csoportfoglalkozások fiatalokkal, házasokkal, család- látogatások, lelkigyakorlatok, ifjúsági találkozók). A békétlenség egy-egy város vagy környék plébániái között, de gyakran egy plébánián belül is éreztette hatását. Még az egyházzal csak kivételes alkalmakkor találkozók is felfigyelhettek arra, hogy a különböző plébániákon egészen eltérő feltételekkel szolgáltatják ki a szentségeket, szentelményeket. Máig sem sikerült például országosan egységes gyakorlatot kialakítani az egyházzal kapcsolatban nem álló, nem vagy alig hívő, de megkeresztelt "hívek" házasság- kötésével, temetésével, gyermekeik megkeresztelésével kapcsolatban. Csak elvben léteznek irányelvek arra, hogy minimálisan milyen felkészítés szükséges az elsőáldozáshoz, bérmáláshoz.

5. A hetvenes évektől egyre jobban érezteti hatását a napjainkra már katasztrofálissá váló paphiány. A plébániák többsége egyszemélyes lett, káplán nélkül, az idősödő, egyedül maradt plébánosnak a sajátja mellett még egy-két-három plébánia "oldallagos" ellátását is vállalnia kell. A növekvő terhek, feladatok, a fogyó idő és egészség tovább fokozta az elszigetelődést.

Aktív, misszionáló lelkipásztorkodást ma már aligha lehet elképzelni a világi hívek tevékeny részvétele nélkül. A szolgáltató, klerikális egyház modelljét az öntevékeny, az egyházért, egymásért felelősséget vállaló közösségi egyház modellje váltja fel. Az ilyen egyházközösségekben működő lelkipásztorok többsége viszont olyan lelkesedéssel veti bele magát ebbe a munkába, hogy paptestvéreire nem marad sem igénye, sem ideje - holott éppen a gyökerekkel való élő kapcsolat kerül ezáltal veszélybe.

6. Az elmúlt másfél évtizedben egyre gyakrabban emlegetik a bázisközösségeket. (Maguk a közösségek - legalább részben - sokkal régebbiek az elnevezésnél: a hivatalosan engedélyezett vallási társulások, egyesülések megszűnése után keletkeztek, olyan időben, amikor ez a név még ismeretlen volt az egyházban.) A II. Vatikáni Zsinat nyomán számos megújulási mozgalom siettette az egyház tavaszi újjászületését. (XXIII. János pápa a taizéi közösséget nevezte "kis tavasznak".) Európa-szerte születtek és meghökkentő gyorsasággal terjedtek el olyan új közösségek, amelyekben férfiak és nők, civilek és papok Isten, az egyház, embertársaik szolgálatára szentelik egész életüket. A napjainkra már intézményesült, nemegyszer megmerevedett szerzetesrendek is saját megszületésük üde frisseségét, az alapítók radikális elszántságát, mindenre kész önfeláldozását figyelhetik meg ezekben a mozgalmakban, amelyek többnyire kisközösségekben, bázisközösségekben szerveződnek meg.

E mozgalmak természetszerűen átlépik a plébániák, sőt az egyházmegyék keretét, ahogyan annak idején a szerzetesrendek tették. Adódhatnak tehát feszültségek: előfordul, hogy működésük független a

20