Szolgálat 80. (1988)

Tanulmányok - Lukács László: Lelkipásztori kommúnió

különböző etoszát. Leomlanak az embert az embertől elválasztó korlátok: "Itt már nincs görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szittya, rabszolga vagy szabad, hanem Krisztus a minden, és Ő van mindenben" (Kol 3,10).

"Deus vult condiligentes", mondja Duns Scotus: Isten azt akarja, hogy az emberek együtt szeressenek vele. A keresztény közösségeket kezdettől ez a tudat járta át: mesterük a magát szétosztó, másokat szolgáló, életét másokért feláldozó Jézus. Krisztus Testéből, az Eukarisztiából táplálkozva lesznek Krisztus egyetlen Testévé, az Egyházzá mindnyájan.

Mindebből az is következik, hogy a tizenkettőnek és utódaiknak nemcsak az a küldetése, hogy hirdessék az evangéliumot, megtérésre és hitre szólítsák fel hallgatóikat. Akik hitre térnek, azok életközösségre lépnek Krisztussal és így egymással is. Az apostolok és utódaik feladata tehát a keresztény testvérközösségek életének szervezése, irányítása és erősítése "Krisztusban". Személyük Krisztust jeleníti meg, vezetésük a szolgálatban valósul meg.

Legfőbb feladatuk ennek az isteni-emberi kommúniónak megőrzése és erősítése, hiszen ez - amint Ratzinger mondja - a feltámadt Krisztus jelenléti formája a történelemben. Teszik ezt Krisztus evangéliumának hirdetésével, a hit átadásával és növelésével. A hit egységét minden körülmények között igyekeznek biztosítani, később is, amikor a kereszténység egyre jobban elterjed, és egyre újabb szellemi-filozófiai áramlatokkal találkozik. Ezek a hit újabb értelmezésére ösztönöznek, de kiteszik azt a félreértelmezés, a tévedés veszélyének is. Az egységet szolgálják a szentségek kiszolgáltatásával is, különösen az eukarisztiával. A keresztség révén a katekumenek ennek a testvérközösségnek válnak tagjaivá, a bérmálás ennek a közösségnek teljesjogú, felnőtt, apostoli tagjaivá avatja őket, a bűnbocsánat szentsége a közösséggel és Istennel való kiengesztelődést teszi lehetővé, a házasság az emberi életegységet szenteli meg Isten kegyelmével.

A pap ennek a kommúniónak őrzésére, szolgálatára kap megbízást az egyházban Krisztustól, a Szentlélek által. Nem függetlenítheti magát tehát sem Krisztustól, akinek nevében eljár, sem az egyháztól, amelynek szolgálatában áll, elsősorban nem "szobatársaitól", akikkel közösségben gondoskodik a "háznépről".

Már a legelső keresztény gyülekezetekben közösségi vezetést találunk: a jeruzsálemiben (s ez főleg a zsidó-keresztény közösségeknek szolgált mintául) a presbiterek tanácsa látja el a vezetést. A hellenista (főleg a Szent Pál alapította) közösségekben pedig karizmatikus-prófétai szolgálatok élnek: ebben a pneumatikus-kollegiális modellben az episzkopuszokról történik említés. A kommúnió vezetésével megbízottak tehát maguk is kom- múniót alkotnak egymással. Ez nem csupán szociológiai értelemben biztosít valami "demokráciát", nem csupán funkcionális vagy akár etikai követelmény, hanem annál sokkal több, mondhatnánk "szentségi" jellegű: a kommúnió szolgálatára fölszenteltek kommúniós közössége egymással.

16