Szolgálat 79. (1988)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: Testben való létünk

mindebből, hogy a krisztusi üzenet nem vonja el az embereket a világ építésétől, nem teszi őket közönyösekké sorstársaik iránt, éppen ellenkezőleg: még szigorúbban kötelezi őket, hogy a világ javára munkálkodjanak."

A keresztény ember evilági tevékenységét dialektikus feszültség jellemzi. A hívő tudja, hogy Isten országának uralma csak a világ végén valósul meg teljesen, és az új világ Isten ajándéka, a teremtő Lélek műve lesz. Ugyanakkor azt is tudja, hogy Jézus Krisztussal, a megtestesült Igével, már megkezdődött az Ország, "Isten uralma": Krisztus feltámadása után Leikével ebben a világban működik, összegyűjti a kiválasztottakat, tehát az emberek "spiritualizálásával", az igazság, igazságosság és szeretet birodalmának kiterjedésével már kibontakozóban van az Ország. Ennek "helye", "környezete" az Egyház. Ez az "isteni miliő", vagyis az Istennek önmagukat átadó és testvéreiket szerető hívők közössége. Szent Pál szerint ez Krisztus Teste. Az Egyház - látható és misztikus valóságával - nem azonos Isten országával; annak csak csírája. Gratia est semen glóriáé, a kegyelmi élet a dicsőség magva, ismételgették az egyházatyák.

A hívő ember ennek az Országnak a kibontakozását készíti elő a teremtés befejezésével, a világ humanizálásával: tehát azzal, hogy a testet és a szexualitást a szeretet kifejezésévé teszi: igyekszik gyógyítani a betegséget, enyhíteni a nyomort, előmozdítani az igazságosságot és szolidaritást. Mindezt az ítélő Krisztus szavaira gondolva teszi: "Amit e legkisebb testvéreim közül egynek is tettetek, nekem tettétek. "(Mt 25-40). A fejlődés előmozdítása elválaszthatatlan az evangélizálástól, hirdetik újabban a pápák; a szeretet gyakorlati kifejezése a szolgálat, a szolidaritás és az igazság előmozdítása. Istenre hagyatkozunk, de nem hagyjuk fatálisán a világot saját folyására. Ha már mindent megtettünk a betegség kiküszöbölésére, az igazságtalanság megszüntetésére, akkor - erőfeszítésünk maximumán - Istenre hagyatkozunk: Nélküle semmit sem tehetünk; Ő adja a növekedést, Ő alakítja át, "konszekrálja" az általunk előkészített ostyát.

Isten országának transzcendenciája relativizálja evilági életünket és tevékenységünket, és ugyanakkor radikálissá teszi az országért vállalt elkötelezettségünket. A relativizálás tehát nem jelenti a világból való elmenekülést (amint ezt bizonyos keleti vallásoknál megfigyelhetjük): a hívő azért tekint mindent viszonylagosnak, mivel "ez a világ elmúlik" (lKor 7,31). Az eszkatológikus reménységből fakad a már és a még nem dialektikus feszültsége: meg vagyunk ugyan váltva, de még reménységben élünk (Róm 8,24); emberi egzisztenciánk csak a halál után, a végső feltámadáskor teljesedik be. Akkor majd megnyilvánul az, hogy már Isten gyermekei vagyunk, már a megkezdett örök életet éljük (vö. ÍJn 3,1-3). Akkor majd a hit látássá tökéletesül, a remény birtoklássá válik, de megmarad a szeretet (vö. lKor 13,12-13).

9