Szolgálat 78. (1988)
Tanulmányok - Héjja Gyula: Bűnös emberiség - megváltott emberiség
szelleme számára pedig megnyithatja a kaput, s olyanná lehet, mint az Isten. A tett elkövetése után az Isten előhívja rejtekhelyéről, és párbeszédbe bocsátkozik vele. Ekkor, az Úristennel való találkozásban és beszélgetésben válik nyilvánvalóvá a bűn igazi természete. Az, akit a Teremtő mérhetetlen szeretetével öltöztetett képmása ruhájába, saját maga szőtte "királyi palástot" rakott magára, hogy függetlenül uralkodhassék a földön, újonnan szerzett méltóságához illően. Azonban találkozása és párbeszéde az Istennel világosságot derített arra a sötét szakadékra, amelyet tettével önmaga és teremtője között alkotott. A bűnbeesés bibliai történetét követő nyolc fejezet megrendítő és reális képet fest arról a világról, amelynek ura nem a Teremtő, hanem az önmagát Istenként magasztaló "független" ember. Belépett a világba a bűn és a bűn által a halál (Róm 5,12-21). Az Isten nélküli, és a Gondviselés ellen szegült ember végső fokon minden rossznak és gonosznak a forrása, mert első tettével és az ezt követő későbbiekkel kezet emelt az ellen, aki az életnek és a természet rendjének egyetlen szilárd alapja. Az Ószövetségnek a bűnről szóló tanítása vezette a keresztény írókat arra a következtetésre, hogy a lázadó cselekedet visszaütött a lázadóra, és maradandóan megsebezte természetét. Ez az eredeti bűn okozta seb a teológia nyelvén "concupiscentia": maradandó hajlam a bűnre. Személyes bűnök annyira megnövelhetik e hajlam hatalmát, hogy mintegy rabszolga sorsba süllyesztik az embert, mind egyéni, mind közösségi életében. Maga a hajlam nem bűn, de mégis olyan egzisztenciális adottság, amelynek Isten eredeti terve szerint nem kellene léteznie. A bűnös ember továbbra is megmarad Isten képmásának, ezért rá vágyakozik, útjain szeretne járni, mert érzi, hogy nélküle nem élet az élet. De mint a bűnös emberiség leszármazottja, magában hordoz egy "öröklött" hajlamosságot a bűnre, ami ellentétbe helyezi Teremtőjétől kapott természetével. Hitünk szerint ez a hajlam még a megigazult emberben is megmarad. E lelki meghasonlottság, e kettősség tapasztalata késztette Szent Pált, hogy lelke fájdalmát szavakba öntse: "...készen vagyok ugyan akarni a jót, de arra, hogy tegyem is, nem vagyok képes... így ezt a törvényt látom: bár a jót szerelném tenni, a rosszra vagyok készen. A belső ember szerint az Isten törvényében lelem örömöm, de tagjaimban más törvényt észlelek... Én boldogtalan! Ki vált meg a halálra szánt testtől? Hála az Istennek Urunk, Jézus Krisztus által!" (Róm 7,18-25). A Teremtés könyve harmadik fejezete meglepő mélységgel fogalmazta meg a bűn teológiáját. A többi szentírási szerzők - még ha nem is lehet kimutatni, hogy ez a szöveg ihlette őket - ugyanerre az alapra helyezik bűnre vonatkozó tanításukat. A bűnbánati zsoltárok és a próféták bűntana még mélyebbre menően foglalkozik a bűn misztériumával. Misztériumról, titokról kell beszélnünk, mert a bűn arra a titokzatos kapcsolatra utal, amely Istent és embert közösségbe hozza. 7
