Szolgálat 78. (1988)

Tanulmányok - Puskely Mária: Hithirdető a "magyar Afrikában"

zedeken át nem jutnak el templomba, sem hozzájuk nem megy senki, aki a Mester boldogító tanait hirdesse nekik. Sokan vannak olyanok is, kik, bár még azt sem tudják, mit jelent, mégis büszkén vallják, hogy katolikusok, noha kezüket, ezt a munkában megkérgesedett, becsületes magyar kezet, a keresztvetésre úgy kell megtanítani, mint nálunk az óvodás gyermekét.

Ily szörnyű elhagyatottság után végtelen örömmel tölti el telküket az a tudat, hogy akadtak, kik őket is szeretik és törődnek velük.

A hittanon kívül persze sok mindent tanítok a missziós-iskolában. Lányaim és asszonyaim kötnek, horgolnak, hímeznek, fonnak, varrnak. Volt több analfabéta is köztük, kik most már szépen írnak, olvasnak: Asszonyaim néha még főzés közben is az ABC-t forgatják.

Nem kisebb, sőt talán még nagyobb a férfiak buzgalma. Közülük a legtöbb írni, olvasni és számolni tanul. Míg látunk, addig ilyesmit végzünk. S ha már esteledik, akkor kedves beszélgetés keretében nyújtok nekik némi kis történelmi, földrajzi és politikai ismereteket. A Bibliát mindig a fölfogásukhoz mért nyelven mondom el nekik.

Legboldogabb akkor vagyok, mikor vasárnap és ünnepnapokon istentiszteletet tartok. Híveim misének hívják és nagy örömmel és buzgalommal jönnek. Előimádkozom a miseimákat, s a végén - prédikációt tartok nekik. Fölváltva megyek a filiákba délelőtt és délután. Gyakran 300 hallgatóm is akad egy-egy helyen.

Amikor csak tehetem, meglátogatom a betegeket. Nem is nagyon régen 3 beteget részesítettünk a végső szentségben. ...Hogy milyen boldogok voltak e nyomorult, eddig oly szörnyű elhagyatottságban levő szenvedők, azt leírni nem tudom. ... Híveim már annyira haladtak a jóban, hogy nagyon vágyódnak a szentgyónás után, s Pannonhalmáról épp tegnapelőtt kaptam levelet, hogy március első hetében kapok egy ft. urat, ki filiáimban missziót tart."

Két hónap múlva, 1923 májusában újabb hosszú levélben összegezte tapasztalatait. A rábízottakat "századok óta nagypénteki sötétségben senyvedő, fényért, életért esdeklő, szegény magyar testvéreinknek" nevezte. Nevükben kiáltott segítségért, velük együtt szenvedte az elhagyatottság kínjait, de velük is örült, amikor a megváltás egy-egy kegyelmi sugara nyomán emberibb emberré váltak.

A misszió "felejthetetlen napjain szünet nélkül esett vagy havazott, s a szél kíméletlenül metszette, csípte szegényes, hiányos ruhába burkolt tagjaikat, híveim mégis csapatokban tódultak az iskola felé, melyet napok alatt templommá alakítottunk... Akadt köztük olyan is, aki életében most látott először katolikus papot és először volt szentmisén. Aztán meg úton- útfélen jöttek hozzám viruló szép felnőtt lányok, legények, meglett korú nénik és bácsik, s kérték, hogy mondanám meg, hogyan kell gyónni. Az öreg parádés kocsist útközben a bakon, legény fiát másokkal együtt az is61