Szolgálat 78. (1988)
Halottaink - Fr. Domanits József SJ (B. S.) - Pinezich Rudolf Rezső (Volt kispapja, Horváth Géza)
Temetésén felolvasták végrendeletét, amelyben közli, hogy lelkiismerete mindvégig gyötörte, amiért elhagyta magyarországi híveit, és bízik abban, hogy a jó Isten meg fogja bocsátani lépését. Semptey Gellért SDS Fr. DOMAMTS JÓZSEF SJ. (1899-1987) A XIX. század utolsó évében, április 3-án született Törökbálinton. Édesapja kertész volt, aki nemcsak kerti veteménvt, hanem emberpalántát is nevelt szép számmal. A 14 gyermek közül Józsi volt a legfiatalabb. Gyermekkorában szépen ministrált, és szorgalmasan tanult: aranykitüntetéssel végezte az elemit. Ezután volt péksüteményt kihordó fiú, dolgozott üzletekben, s 18 éves korában elvitték őt is a nagy háborúba. Az olasz fronton vetették harcba, ahol a hegyi patakok vizet pirosra festette a katonák vére. Ő életben maradt, de betegen hoztak vissza. Mégis hosszabb-rövidebb időre 1922-ig újra meg újra behívták a honvédséghez. 1920-ban P. Ambrus István S.J. személye és barátsága keltette fel érdeklődését a Jézus Társasága iránt. A hivatás csírája kikelt, és 1922-re beérett. Érden volt aspiráns és novícius. 1924-ben, Szent Ignác ünnepén Isten jóságában és irgalmában bízva, és attól a vágytól ösztönözve, hogy neki szolgáljon, örök szegénységet, tisztaságot és engedelmességet fogadott a Jézus Társaságban. A Rendben az első és - amint írja - az utolsó munkahelye a konyha volt, "ahol mindvégig kitartottam". Rövid önéletrajzában még kétszer használja ezt a kifejezést, és ez így igaz: mindvégig kitart hősi hűséggel nemcsak munkájában, hanem egész lelki életében, a szabályok megtartásában. A jóban ugyanakkor példakép lett. Mint szakács, kiváló képzettséget szerzett, tehetségét több rendház konyhája bizonyította: Budapesten, a Mária utcai központi házban majd 9 éven át a Manrézában. Azután 6 évre Kalocsára küldték, onnét Kassára, később Szegedre. A Társaságban az utolsó munkahelye ismét a Manréza volt 1947 és 1950 között. A szétszóratás után egy évig a Szív kiadóhivatalában segített, majd a lap megszüntetése után 3 évig a Typopress vállalatnál dolgozott. Azután ismét a konyha következett, az újpesti Károlyi kórház főszakácsa lett: ott is tanította és nevelte a fiatal szakácsgenerációt. 1959. dec. 19-én ment nyugdíjba, de már 1964. nov. 1-től két éven keresztül a Szentlélek kápolna sekrestyés munkáját végzi. Majd egészen 75 éves koráig üzemi postás. Domanits testvér a konyhában nemcsak a szakmát tanította. Jó érzékkel tudott az emberekkel bánni: szava, ítélete határozottan őszinte volt, mondanivalója mindig talált. Egyszerű' bölcsessége, józan ésszerűsége vonzott, szívesen tanulták tőle nemcsak a konyhaművészetet, hanem az emberi élet problémáiban és a lelki élet útjain való eligazodást is. Kiérződött belőle a csupa jóakarat és a segítő szeretet. Igazi közösségi ember, aki nem kihasználni, hanem szolgálni akarja a testvéreket. Önérzetes, de nem mutatja, ha önérzetét bántják. Szeret tréfálkozni, szellemes mondásainak mindig veleje van, de vidámsága visszafogott, sohasem harsány. Az említett hűség késztette arra, hogy öreg korában odaálljon az oltárhoz ministrálni, mert - mint mondja - nem tudja elnézni, hogy a pap egyedül misézzen. Többször elesett az utcán, összetörte magát a templom lépcsőin, de amíg fel tudott kelni, ment a templomba. Augusztus 19-én, hosszú haláltusa után, végelgyengülésben fejezte be életét, s ment át az örök hazába, melyre több mint 88 évet várt. B.á, PINEZICH RUDOLF REZSŐ (1890-1987) A győri Székeskáptalan olvasó- és penitenciárius kanonokja, az egyházmegye nesztora, rubinmisés áldozópap, életének 98., buzgó papi szolgálatának 75. éveben, augusztus 24-.: n költözött az örökkévalóságba. A nyugat-magyarországi, akkor még Soprcnkcrtesen (ma Bauvrigarten Burgcnlandban) született 1890. jun. 30-áfi földműves, hervát anyanyelvű, vallásos 103
