Szolgálat 77. (1988)

Eszmék és események - Elmélkedés a felolvasókról (Andreas Knapp)

juk, hogy gyakorlatilag szinte lehetetlen bevezetni a liturgiába. Ezek ugyanis a következők: 1. A jelölt ajkát égő parázzsal érinteni; 2. Megetetni vele egy könyvtekercset; 3. Megitatni vele egy pohár bort. (Ez utóbbi a legkellemesebb!)

Az első kiegészítő rítus: az ajkat parázzsal érinteni. Izajás könyvének 6. fejezete látomást ír le. Isten fölsége annyira lenyűgözi a prófétát, hogy felkiált: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok. ... Akkor az egyik szeráf odarepült hozzám, a kezében izzó parazsat tartott, amelyet csípővassal az oltárról vett. Megérintette vele az ajkamat és így szólt: ,Nos, azáltal, hogy ez megérintette ajkadat, eltűnt gonoszságod és bocsánatot nyert a bűnöd“ (lz 6,5-7). Evvel a próféta már kész, hogy küldetését gyakorolhassa. Hirdetnie kell a népnek: „Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne fogjátok föl" (uo. 9). Izajás csak akkor képes Isten szavát szájával hirdetni, ha ajkát megtisztították.

Miként járunk el mi Isten szavával? Nézzük meg, miként bánunk magával a Könyvvel, a Bibliával? Micsoda érték volt ez az embereknek évszázadokon át! Mekkora tisztelettel másolták, mily gazdagon festették kezdőbetűit! Életre szóló munkát jelentett egy kolostori cellának! A fénymásoló gépek korában elvesztettük érzékünket az írott szó rendkívüli értéke iránt. Ma bőven találunk Bibliát, s a nagy kínálat értékvesztést eredményez. Szinte idegennek tűnik, amikor olyan országról hallunk, ahol a Szentírás ma is ritka, mert tiltva van. Ilyen helyeken még manapság is megtörténik, hogy egyetlen szentírási mondat, mit avval a szándékkal közöltek, hogy nevetségessé tegyék, megtéréshez vezet. Nem kellene ezen elgondolkodnunk? Olyan tisztelettel ütjük fel Szentírásunkat, mint amilyennel azok veszik kézbe a gyűrött lapokat, akikhez csak kézzel írva juthat el Szent Pál egyik vagy másik levele? Liturgiánk még ismeri ezt a megbecsülést. A legmélyebb tisztelettel illeti az evangéliumos könyvet: gyertyákkal, tömjénfüsttel, csókkal, vagyis ugyanazzal a méltósággal veszi körül, mint az oltárt, a kenyér asztalát. Az azonban eléggé jellemző, hogy milyen esetlenül kezeljük a Lectionariumot, miután bevégeztük az olvasást. A legrosz- szabb esetben a könyvek könyvét valamelyik székre tesszük, s az egyik konce- lebráns egyszerűen ráül. Ez a bizonytalanság jól tükrözi, miként is bánunk mi Isten szavával. Milyen könnyelműen vesszük ajkunkra, milyen gyorsan ragadjuk magunkhoz! Az a fontos, hogy szava egyezzék felfogásunkkal. Értelmezésem a szükségletnek megfelelően nyesi meg. Nem fekszik keresztbe a torkomon. Amikor pedig fojtogatnia kellene, csak úgy folyik ki a számból. Nem az Isten szava uralkodik rajtam, hanem az én felfogásom őrajta. Azt hisszük, hogy mi ítélkezhetünk szava fölött: „Ennek mégsem az lehet a jelentése! Számunkra ez már nem érvényes!“ stb.

Pedig az Isten szavának kellene rajtunk ítélkeznie, s akkor nem tartoznánk azok közé, akik hallanak s mégsem értenek. Őriznem kell tudatomban, hogy Isten szava nagyobb nálam, s mindig tudnom kell, hogy nagy a távolság a kö74