Szolgálat 75. (1987)

Halottaink - Majer Tibor Frigyes (Békés Géza)

megtérés kegyelme. Nemcsak katolikussá lett, — szüleinek heves tiltakozása ellenére — hanem még abban az évben a Csanádi egyházmegyében jelentkezett papnövendéknek. Teológiai tanulmányait Szegeden és Budapesten végezte.

Az ostrom alatti és utáni nélkülözésekben tüdővészt kapott, így egy évig vidéki plébánián pihent. Kigyógyulva, Szegeden szentelték pappá 1947. augusztus 31-én.

1947—1955 között Eleken segédlelkész, 1955-tól 1957-ig Dombóegyházán káplán, majd Lőkösházán szervező-lelkész, 1970-től plébános. Nem volt könnyű dolga; a nép hitének, vallásosságának elmélyítéséért sokat kellett dolgoznia.

1960-ban idegkimerültség súlyosbítja helyzetét. A História Domus-ban írja: Jobb lábam térde megdagadt, — hetek óta a motor is rossz — mégis menni kell. A lőkösi papnak csak egy útja van: átkozottként élni a testvérekért. .. Nem tudok jól aludni. Hasogat a vállam, a bánattól a falat is kifordul a számból. A búskomorság kerülget, idegzetileg devalválódom. A hitoktatásban teljes a csőd, az ígért néhány gyermek is elmarad ...“ Cikket ragaszt az emlékkönyvbe a 9 éven át befalazott orosz katonáról, aki mégis hűségesen áll minden nap kijelölt őrhelyén. Ehhez hasonlítja magát. De leküzdi csüggedtségét, szolgál tovább, s a kitartás eredményeket is szül. 1978. szeptember 15-től a nagykamarási plébániát is ellátta. A kinevezést azzal fogadta el, hogy megtarthassa régi, szeretett lőkösházi híveinek lelki gondozását is. Ettől kezdve minden nap mindkét helyen misézett pontos időben. Nem mulasztott el semmit egyik helyen sem. Lőkösházán vasállványos harangtornyot (kampanilét) építtetett, hogy a három harang messzire szóljon. Villamosította a harangozást mindkét plébániáján. 1984-ben, az alapítás 100-ik évfordulójára kívül és belül, nagy gonddal és költséggel felújíttatta a nagykamarási templomot.

Ezüstmiséjét 1972-ben kedves hívei és barátai körében ünnepelte, hét vendégpappal koncelebrálva. Az eleki énekkar is eljött, s a nagy sokadalomban kanadai és holland vendégek is voltak. Egy holland egyházközség patronálta lelkipásztori munkájában, ahol több magyar család is él.

Sok irányba kiterjedt lelkipásztori figyelme. Az ifjúsággal, a legszegényebbekkel és a cigányokkal szeretettel foglalkozott. Cigánynapot rendezett műsorral. Segítséget nyújtott a rászorulóknak, többek között kongrua nélkül levő gör. kát. paptestvérének is. A gyermekeknek Nagykamaráson a templomkertben külön szánkózó dombot készíttetett. Őslénytannal is foglalkozott, hogy meghatározhassa a sóderbányából kitermelt ősá 11 atmaradványokat.

Megíratta előbb Nagykamarás majd Lökösháza róm. kát. egyházának történetét; ezekhez éveken át gyűjtötte az anyagot, forrásokat. Halála előtt még hangszalagra mondta elképzeléseit, ismereteit.

Szigorú aszkéta életmódott tartott. Napi breviáriumát sok munkája közepette, vagy annak végeztével mindig pontosan elimádkozta. Autóútjain a rózsafüzért mondotta hangosan, — néha utasaival együtt. Épületes áhítattal misézett. Beszédeit mély meggyőződés tette hatékonnyá. Napközben vagy este talált időt magányos adorációra. A harmadik hórát a papságért ajánlotta fel.

Kezdetben gyalog és kerékpárral, sokáig motorkerékpáron végül Trabant-kocsijával járt. Másokat kímélve érte a balesete; szerencsére sérülés nélkül megúszta. Kórházba szállították agyrázkódással, de megszökött, s estére már a templomban volt. Minden késő délután — még jeges vízben is — rendszeresen úszott a kavicsbánya vizében, hogy testi erőnlétét fenntartsa. Úszás közben érte a szívinfarktus, felszentelésének 39-ik évfordulóján. Ezen a napon prédikálta éppen híveinek: „A haldoklónak fogjátok meg a kezét!“

Az ő kezét — sajnos — nem foghatta meg senki, de bizonyára megfogta és az örök hazába vezette az a Boldogasszony, akit gyermekkorától hűségesen tisztelt, akinek skapuláréját — mint a karmelita harmadrend tagja — mindig viselte.

89