Szolgálat 75. (1987)

Eszmék és események - Szenvedő Isten - szenvedő ember (Pánczél Gábor)

Fölálltam, s visszarogytam, nem volt ahová mennem, erőm se volt, a harcban megöregedtem.“

íme, századunk emberének lelki röntgenfelvétele! örök eszményeket eltemető vak lendületében eljutott Isten tagadásáig, de ez a végső elrugaszkodás rokkanttá, tehetetlenné és öreggé tette. Talán negatív jelrendszerrel, de nagy meggyőző erővel bizonyítja ez a két strófa, hogy Isten nélkül nincs élet az ember számára a főidőin, s ha mégis megtagadja őt, erejét és távlatait is elveszíti.

Van a Kányádi-életműben egy nagy vers, amelyben a bennünk élő Istenképnek nem a negatívját hanem az ellenkezőjét, a pozitívját találjuk meg. Ez a prózavers a XC. zsoltár.

Olyan a hangulata, mintha még ótestamentumi időket élnénk. Kilencven valahány éves öreg asszony „szégyellnivalóan hosszú élete“ miatt restelkedik, s várja türelemmel, hogy magához szólítsa az Úr. De addig is fáradhatatlanul jön, megy, dolgozik, apró bűnök közt botladozik, s gyarló földi életét épp olyan természetesnek tartja, mint biliét, amely rendíthetetlen, vagy a túlvilág! létet, amelyhez életkora miatt oly közel áll. Az ő egyszerű lelke számára a hit azonos az Istennel, s Jézus a megtestesült hit. Ez meggyőződésként él benne, nem elvont teológiai tételként, ahhoz ő nem ért, hanem népi bölcsességen alapul. Élet-hit-halál-lsten fogalmak közt pontos és világos a határ, mégis egységes egésszé áll össze a négy szféra. Hit nélkül nincs élet, s halálunkkal úgy lépünk az Úr elé, hogy az természetes és organikus mozzanata a megváltott ember életének. Ez akkor derül ki, amikor a X C. zsoltár öregasszonyát megérinti a halál angyala, s lefordul válláról a zsák, az élet terheinek szimbóluma:

A pap oda van a vásárra, osak holnap vagy holnapután jön meg — szuszogta a zsákot letéve az árvára lévendő hosszú, száraz ember.

— Akkor megvárom békességgel, mégsem járulhatok úrvacsora nélkül az Úr színe elébe. —

Harmadnap, mire a tiszteletes megérkezett,

az Úr érette megtöretett teste már sehogy sem akart lemenni a torkán.

— Jaj, de szégyellem, tiszteletes úr, nem, nem tudom megrágni már az Úr testét sem.

— Rágott már maga épp eleget, anyó, megbocsátja ez egyszer az Isten.

Ugye meg, ugye meg. Mindenki megbocsát. — S már

ment is, zsák nélkül, és olyan könnyedén, mint egyszer lánykorában.

Az ösvényei még vártak egy darabig, aztán

kezdtek lassan füvesed ni.“

66