Szolgálat 75. (1987)

Eszmék és események - Szenvedő Isten - szenvedő ember (Pánczél Gábor)

nincs ellentétben az Ószövetség tanításával. Isten bizonyos értelemben a saját leikéből teremtette a világot („Isten lel'ke lebegett a vizek fölött“, Tér 1,2), s az embert nemcsak saját képmására, hanem hasonlatosságára is („Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá“, Tér 1,26). A megtestesülés misztériuma tehát nem teljesen újkeletű elgondolás: tulajdonképpen minden ami létezik, a Szentlélek ősforrásból eredeztethető. Főként pedig az ember rendelkezik „isteni szikrával“, csakhogy az gyarló, véges és a bűn, a pusztítás irányába távolodott el Istentől, az ősmintától.

A szenvedés egyik legfőbb gyökerét itt kell keresnünk. Az iszonyatos pusztításokat, tragédiákat, végzetes katasztrófákat téves feltétlenül Isten büntetésének és csapásainak tartani. Az emberi gyarlóság és a helytelenül használt szabadság arra vezeti Isten teremtményét, hogy túllépjen saját s a Gondviselőtől kijelölt feladatkörén, s a kapott talentumokat sokszor ellentétes irányba használja föl. Jézus éppen azzal váltotta meg az embert, hogy szere- tetból — vagyis szabadon — miinden fenntartás és korlát nélkül vállalta az emberi sorsot, a teljes önátadást Istennek. Ebbe pedig beletartozik korlátozottságának elfogadása, beleértve a halált is. Ennek kendőzetlen valóságát festi meg Dsida Jenő Krisztus verse.

Isten Fia a jóra törekvő ember örök pozitív modellje lett, az a nemes embereszmény, amelyről a költő szólt, s akit követni minden korban a legszebb és a legnehezebb. Ezért vannak és lesznek apostolok és szentek, akik Jézus nyomdokába lépve az emberiség jobbik felét úgy vezetik a jóra és nemesre, hogy a másik, a bűnösebb feléért fölveszik a keresztet.

A bűnnel kétféle értékrend alakult ki az emberi világban: egy negatív, amelynek forrása a hatalom (mindenki uralomra tör!), s egy pozitív, amelyet az evangélium hirdet, s amelynek alapja az önfeláldozó szeretet. A negatív értékrend szimbóluma a husáng; a pozitívé a kereszt. Vörösmarty híres rapszódiájában a negatív értékrend elhatalmasodását látja, s az a szörnyű gondolat kínozza, hogy minél alkalmatlanabb valaki a hatalom gyakorlására, gyilkos indulatai révén annál esélyesebb a fölülkerekedésre:

„Mintha újra hallanék a pusztán,

A lázadt ember vad keserveit,

Gyilkos testvér botja zuhanását,

S az első árvák sírbeszédeit“.

Az áteredő bűn következménye a testvérgyiilkosság; az Istentől kapott nagy karizma a szetetet, mert ö maga a Szeretet. A kettő párharcában emberi világunk öntörvényűsége éppannyira felfedezhető, mint a Gondviselő minden disszharmóniát végső fokon feloldó bölcsessége. A husáng ellentéte a kereszt, éppen ezért a „gyilkos testvér botja“ ellen csak a szenvedést is vállaló szeretettel küzdhetünk. Fájdalmasan szép a gondolat dialektikája: a jóért vállalt harc ára a szenvedés. Istenfia, Jézus vállalta ezt a szenvedést, s ha találkozni akarunk vele, látni akarjuk őt, nem távolodhatunk el a kereszt aljá64