Szolgálat 75. (1987)

Az egyház szava - II. János Pál: Ellentmondások és zavarok az egyensúlyban

3. A látható világban a történelmi és kulturális fejlődés fő hordozója az ember. Azáltal, hogy Isten saját hasonlatosságára teremtette, a létben fenntartja, s atyai szeretetévei vezeti feladatának betöltésében (ti. hogy uralkodjék a többi teremtmény fölött), az ember bizonyos fokig maga is „gondviselés“. „A hívők biztosak abban, hogy önmagában véve egészen megegyezik Isten szándékával az egyéni és közösségi tevékenység, vagyis az a hatalmas erőfeszítés, amelyet az emberiség a történelme folyamán életkörülményei javítására tesz. Az Isten képmásának teremtett ember ugyanis azt a megbízatást kapta, hogy vesse uralma alá a földet annak minden gazdagságával együtt, kormányozza igazságosan és szentül a világot, és elismerve Istent a minden- ség teremtőjének, hozzá vezesse vissza önmagát és az egész világot oly módon, hogy mialatt minden az ember uralma alá kerül, megdícsőüljön Isten neve az egész földön“ (GS, 34.).

Előzőleg ezt találjuk ugyanebben a zsinati dokumentumban: „Nem önáltatás, ha az ember az anyagi világnál magasabbrendűnek ismeri el és ha többre tartja magát, mint a természet egy részecskéjének, vagy a társadalom valamilyen névtelen alkatrészének. Benső valójával ugyanis az anyagi miodenség fölé emelkedik; ebbe a mély benső vitágba vonul vissza, amikor szíve rejtekét keresi fel; itt Isten vár reá, a szívek vizsgálója, és ő is itt dönt saját sorsa felöl Isten színe előtt“ (GS, 14.).

4. Az ember feladata, s egyúttal hivatása, hogy művelje és őrizze, magának alárendelje a földet: Törekednie kell tehát arra, hogy a világ olyan gazdasági és kulturális intézmények irányába fejlődjék, amelyek megfelelnek az emberiség összes igényeinek. Ennél fogva a modern tudomány és technológia tényleges eredményei, valamint minden idők humanisztikus és kulturális vívmányai a Gondviselés azon területeihez tartoznak, amelyeknek megvalósítását az isteni terv az emberre bízta. Ilyen fényben látja és ismeri el a zsinat korunk kultúrájának és munkájának értékét és szerepét. Valóban, a Gaudium et spes konstitúoió úgy ecseteli az emberiség kulturális és szociális helyzetének kir emelkedő jellemzőit és lehetőségeit, mint amelyek feltartóztathatatlan, csodálatos és félelmet keltő haladást idéznek elő (vö. GS, 53—54.). A zsinat nem vonakodik tanúskodni az ember nagyszerű sikereiről. Mindezt visszavezeti Isten tervére és parancsára, s ezeken túl összeköti a Jézus Krisztustól meghirdetett evangéliumi testvériséggel: „Amikor ugyanis az ember keze munkájával vagy technikai eszközökkel megműveli a földet, hogy teremjen és az emberiség egyetemes családjának méltó lakóhelyévé váljék, vagy amikor tudatosan részit vesz a közéletben, akkor Istennek a történelem hajnalán kinyilvánított szándékát hajtja végre, parancsát a föld meghódítására és a teremtés továbbfejlesztésére, és egyúttal saját magát is kiműveli'. Ugyanekkor eleget tesz Krisztus nagy paranosának is, hogy testvéreinek szolgálatára szentelje magát" (GS, 57., és vö. 63.).

51