Szolgálat 75. (1987)

Tanulmányok - Günter Bleickert: Ábrahám hallgat Istenére

nemmel Istenemhez. Minden 'kapcsolatot meg akartam szakítani múltammal; helyesebben: le akartam építeni múltamat. S íme, mégis mennyi mindent cipeltem magammal mindabból, ami felém áramlott a hátrahagyott hagyományból és környezetből, anélkül, hogy felismertem volna. Tehát tulajdonképpen hibáztam, tévesen jártam el, amikor a kost feláldoztam. Elismerem, hogy mindez múltam számlájára írandó, amiiltől még nem tudtam teljesen megszabadulni.“ — Elképzelem, hogy Ábrahám mosolyogva fűzi hozzá: „Az első helyes lépést megtettem a helyes irányba. Ebből a kezdeti lendületből miért ne tehették volna meg mások a többi lépést? Miért ne tanulhatták volna meg Istennek, a mi Istenünknek mélyebb ismeretét, valamint azt, hogy mit akar ő s mit kell nekünk tennünk?“

Tekintsünk el a ma sokat vitatott kérdésektől: Miként bánunk mi az állatokkal húsipari üzemeinkben és tojóstyúk-farmjaiinkon? Mit is csinálunk, amikor az állatokon végzünk kísérleteket? Sokkal fontosabb ugyanis a következő kérdés: Megfontoltuk-e egyszer is komolyan, hogy mi mindent írunk a környezet, a hajlam, a hagyomány terhére? A jövőben nem kellene nekünk is megtenni az ebből a múltból kivezető első (s a következő) lépés(eke)t? Úton lenni és odafigyelni: Ábrahám példa arra, hogy szívünk legyen nyitva Istennek. Ábrahám egész élete folyamán úton volt. Mégis egyetlen esemény sem olyan példaadó életében, mint amikor fiával kelt útra, hogy — amint később kiderült — feláldozza az első útjába került kost. Nomád volt, s náluk az ilyesmi természetesebb, mint nálunk. Isten érkezését nem tétlenül, még kevésbé letargilku- san várta. Nem maradt ülve a jövő előszobájában: nem pusztán várakozott, hanem utána ment annak, amire várt. Hite nem üres vélekedés volt, reménye nem erőtlen álmodozás, engedelmessége nem vak meghunyászkodás. Mindenekelőtt arra törekedett, hogy Istenre — „hazájára“ — irányuló életét értelmes s életerős kísérletként tervezze meg. Fáradságos és göröngyös út volt ez, ami néha félreértésekre adott alkalmat? Ábrahám bizonyára elismerné. Sőt hozzáfűzné: „Ne gondoljátok, hogy olyan egyszerű volt az egész, ami ment mint a /karikacsapás, máról holnapna, csak aludni kellett rá. Bár talán fölösleges hangsúlyozni, ne feledjétek: Két dolog tartozik a várakozáshoz, bármire vagy bárkire is várjunk. Először tudatosítani kell azt, hogy várunk; másodszor tudnunk kell azt, hogy mire várunk. Sok esetben, mint például a hitnél is, szükségszerűen hozzájön még egy harmadik tényező: Az embernek fel kell készítenie magát ama, amit vár, utána kell járnia!“

Igen, ha valóban várakozunk, akkor figyeljünk erre a tanításra. Maradjon mindig tudatunkban, hogy várakozunk; véssük emlékezetünkbe, ne felejtsük, hogy mire is várunk; és ne sajnáljuk a fáradságot, hogy felkészüljünk arra, amit a jövőben várunk. Talán nem áll, hogy egy közelgő esemény csak akkor válik igazán jelentőssé számunkra, ha felkészülünk rá, vagy legalább is bensőnkben foglalkozunk vele? Miért lenne más a magatartásunk Krisztus vagy az Isten jövetelénél? Ábrahám útonléte, engedelmessége — ami éber oda46