Szolgálat 75. (1987)

Tanulmányok - Benkő Antal: A keresztény hite a Gondviselésben

viselésnek nem az a feladata, hogy szakadatlan jólétet, vagy biztonságot te­remtsen. Az sem, hogy minden kérdésünkre: „Miért ez“, „Mire jó?“ világos feleletet kapjunk. A lényeges az, hogy megtaláljuk és vállaljuk az Isten orszá­gát. Ebben pedig éppúgy lehet segítség, mint akadály az egészség, a birtok, a siker. Ezért mondta Guandini, hogy aki hisz a Gondviselésben, az hisz Isten misztériumában. Mivel mindez nem magától értetődő, a kereszténynek nevelnie kell magát, hogy a hit távlatából szemlélhesse, s ilyen lélekkel vállalhassa a Gondviselést. Kifejezetten a kegyelmi rendet érintő magatartásról van szó, ezért imával, ál­dozattal kell kiesd eni a szükséges látást és erőt. Igen hasznos áteímélkedni a Szentírásnak azokat a helyeit, amelyek Isten gondviselő útjait ecsetelik. így tudatosul bennünk az ő látásmódja. Ez pedig majd megtanít arra, hogy helyes értelemben relativizáljuk a földi dolgokat. c — A Gondviselésre vonatkozó keresztény hit harmadik lényeges eleme az ember szabadságának és felelősségének kidomborítása. A világ nem bábszínház, amelynek figuráit Isten valahogy a háttérből kötélen rángatja. Úgy teremtette meg a világot, hogy a természetbe oltott erők és az ember tevékenysége által valósuljon meg terve és célja, jóllehet ezek alapjá­ban véve semmit sem tehetnek nélküle. Ezért tanítja a teológia, hogy ha Isten nem tartaná fenn továbbra is a létben a teremtményeket, azok a szó teljes ér­telmében megsemmisülnének. Másrészt Isten annyira különbözik a teremtett világtól, hogy gondviselő tevékenysége nem akadályozza, hanem egyenesen lehetővé teszi a teremtmények működését. Az ember teste révén a fizikai és biológiai rendhez tartozik, ennélfogva alá van vetve a természet törvényeinek. Istenhez való hasonlósága folytán azonban valódi — bár emberre szabott — szabadság forrása is. Isten tehát az ember szabadságának gyakorlása által valósítja meg rá vonatkozó gondvise­lését; Isten az ember szabad közreműködését várja a hozzá vezető úton. A Te­remtő annyira tiszteletben tarta ezt a szabadságot, hogy tűri azt is, ha az em­ber elfordul tőle s igazi céljával ellentétes irányba indul: bűnt követ el. A ki­nyilatkoztatás szüntelenül hirdeti, hogy Isten hívja, sürgeti, mintegy fenyegeti az embert: forduljon Urához, térjen meg, legyen igazságos felebarátaival szem­ben, de soha sem kényszeríti! A Gondviselés tehát nem köti gúzsba az ember szabadságát, inkább lehetővé teszi; felhívja, hogy helyesen használja. A teo­lógusok és bölcselők számos elméletet és modellt gondoltak ki, hogyan egyez­tessük össze Isten abszolút szuverén, szabad gondviselő vezetését és az em­ber szabad közreműködését. Teljesen világos képet sohasem sikerült terem­teniük. Mi ugyanis csak az egyik oldalt, az alvilágit látjuk közeiről, s azt te csak homályosan. Tapasztalatból tudjuk, hogy mily kevéssé ismerjük saját te­vékenységünk rugóit, indítékait. Csodálkozunk tehát, ha a „Teljesen más“ mély­ségei kimeríthetetlenek maradnak számunkra? 20

Next

/
Thumbnails
Contents