Szolgálat 74. (1987)

Halottaink - Dr. Sarlós Károly Engelbert O. S. B. (K. Sz.)

hangszóró), és a piros csákós MÁV-tiszt mellett Szakács Béla bécsi, a „tiszteletbeli győri állomásfőnök“ megadja a jelt az indulásra, a pesti Schwab (Sarlós) Karcsi már matematikai feladatokat old meg a vasúti fülkében.

A pannonhalmi állomáson egy sor hintó várta a szülői kísérettel érkező bevonuló- kat. Karcsival, a későbbi és rendi nevén Engelberttel, egy hintón vonultunk fel a Szent Hegyre, és ugyanabban az órában léptünk be mindketten az ősi Monostor kapuján. Fiatal, magas bencés házgondnok, a későbbi főapát, Legányi Norbert fogadott bennünket jóságos mosolyával. Perceken belül megjelentek a „praeceptorok“, akik egy héten át bevezettek az elemi rendi tudnivalókba, amelyeket azután a tapasztalt, bölcs és szentéletű magiszterünk, az áldott emlékű Niszler Teodoz próbált nagy türelemmel tökéletesíteni bennünk.

Engelbert nem okozott gondot senkinek. A jó Isten ritka észbeli tehetséggel, jósággal és gyermeki lelkülettel áldotta meg. Szerette a filozófiát, fújta latinul a dogmatikát, de igazi szerelme élete végéig a matematika maradt. Elméleti ember volt, ezért szórakozottsága miatt sok humoros esetnek voltunk tanúi. Amikor séta előtt, az előírás szerint lekefélte a kalapját, hol a kalap, hol a kefe esett ki az ablakon. Egyszer, tanulva a kalap-esetből, oly erősen rázta ki két kézzel a portörlő rongyot, hogy az kettészakadt. Ilyenkor „kulpázni“ kellett. Bekopogtatott a magiszterhez, és filozófus észjárással jelentette: „Elszakadt a rongy." A bölcs magiszteri válasz csak ennyi volt: „Magától?“ — Gyakorló éveiben Budapesten sokat foglalkozott pszichológiával, pedagógiával, ebből (szuggesztió) is doktorált.

Lelkiismeretesen készült a tanári pályára. Sopronban kezdte működését, de csak rövid ideig taníthatott, mert 1943-ban behívták katonai szolgálatra. A katonaságot orosz fogságban fejezte be. Jellemző rá, hogy rövid időn belül megtanul oroszul. Ez mentette meg a kemény munkától: irodába került, ahol az adminisztrációs feladatok mellett a tolmács szerepét is betöltötte. 1948-ban szabadult, de a körülmények hamarosan Nyugatra kényszerítették őt is. Hosszú hónapokon át élveztük az osztrák bencések és ciszterciták vendégbarátságát, míg végre megkaptuk Brazíliából a beutazási engedélyt.

Ócska, kiselejtezett hadihajón, nyolcszáz kivándorlóval vágtunk neki az óceánnak. Kétszer álltunk ie a nyílt tengeren géphiba miatt. De a Gondviselés jóvoltából 1949. április 13-án, 19 napi keserves hányattatás után, Santosban brazil földre léptünk.

„Frage nicht, sage nicht, handle!“ — Ausztriából magunkkal hozott jelszóval Engelbert azonnal megkezdte Säo Pauloban a munkát. A legrövidebb időn belül megtanult portugálul úgy, hogy néhány hónap múlva már mint kisegítő tanár tanított a brazil bencések Szent Benedek Gimnáziumában.

Aktívan vett részt a Délamerikai Magyar Hírlap és a Könyves Kálmán Szabadegyetem munkájában is. Lelkesedése a tetőpontra hágott, amikor szóba került a Szent Imre Gimnázium megalapításának gondolata. A legnagyobb örömmel tanította a matematikát. 1958-ban átvette a gimnázium vezetését. Példaadő tanár és lelkiismeretes igazgató volt. Állandóan az iskola hírneve lebegett szeme előtt. Gondosan megválogatta a tanárokat. Közben meghívták tanítani a Katolikus Egyetemre. Engelbert legnagyobb boldogsága az volt minden évben, hogy az utolsó évfolyam növendékeiből sokan, előkészítő kurzus nélkül a legjobb egyetemekre jutottak be. Egy alkalommal szülői értekezleten az egyik diákunk apja azt mondta: A „Szent Imre Gimnázium Sáo Paulo egyik legjobb iskolája.“ Egy másik szülő kijavította: „Brazília egyik legjobb iskolája.“ Ez az elismerés volt Engelbert legnagyobb földi jutalma.

Ez az ízig-vérig tudós tanár mindvégig buzgó lelkipásztor és imádkozó szerzetes maradt. Az utolsó napig szívesen prédikált és tartalmas szentbpszédeit mind a magyarok mind pedig a brazilok mindig szívesen hallgatták. Jutalma az lett, hogy a kolostor kápolnájában, ima közben szólította magához a mennyei Atya.

K. Sz.

100