Szolgálat 73. (1987)
Tanulmányok - Szabó Ferenc: A keresztény lelkiség alapjai Pázmány Péternél
érdemünk; mert ez amabból árad. És valamint a szőlő-tőt nem gyalázza, hanem böcsűlletessé teszt a gyümölcsöző vessző: úgy a Christus érdemét magasztalba, hogy annak erejéből az erőtlen vessző gyümölcsözik. Elégeséges azért a Christus érdeme, mert ebből ered a mi érdemünk“ (IV, 55). A Vízkereszt utáni III. vasárnap első prédikációja azt fejti ki, hogy „minden dolgainkat Isten akarattyához kell alkalmaztatnunk“ (VI, 330—359). Pázmány felsorakoztatja példának az ószövetségi szenteket (Jób, Dávid, Hélt...), majd Pál megtérésére utal, és végül Isten Fia, az Üdvözítő engedelmességét hozza fel példának. Jézus nemcsak tanította, hogy mindennapi imádságunkban Isten akaratának teljesítéséért kell könyörögnünk, hanem saját példájával is arra serkent, hogy mindenben az Atya akaratát, tetszését keressük. Hangsúlyozza, hogy esztelenség is lenne Isten akarata ellen rugdalóznunk. Isten végzései ellen úgysem tehetünk semmit. „Keresztyének; ez a világ: foglyok-bűntető tömlöcze; ki arany-, ki vas-íánczal kötöztetett: kit szoros, kit tágas tömlöczben tartanak: de azért minnyájan rabok vagyunk; kötözve vagyunk. Mint a mely vad, tőrbe esik: mennél inkáb vergődik, annál in- káb nyakára foltya a kötelet és nagyob kínnyát érzi: úgy mi, ha csendeszen, Isten akarattyára hadgyuk magunkat, könnyebben visellyük rabságunk nyavalyáját. De, ha rugóldozunk Isten-ellen, nem szabadúlást, hanem kínt szerzünk magúnknak“ (VI, 336). Ez az újplatonikus és középkori szemléletre emlékeztetne bennünket, ha Pázmány — kizárva minden egyoldalú fatalizmust és helytelen értelemben vett p redesti náció-hitet — hozzá nem fűzné: „Nem mondom, hogy betegségünkben orvosságot ne keressünk; ellenségünk hada-ellen fegyverhez ne nyúllyunk; hamissan rajtunk szegezgetőnek ellene ne állyunk: igen-is tartozúnk oltalmazni magúnkat. Mert, noha tudgyuk, hogy Isten akarattyából vagyon a betegség és hadakozás; de nem tudgyuk, ha Isten ezt a betegséget halálunkra, ezt a hadat tellyes romlásunkra rendelte-e, vagy csak próbánkra: azért kötelesek vagyunk a magúnk oltalmazására. De e mellett, arra készen kel lennünk, hogy, ha Istennek mélységes i ti lettből, sem az orvosságok, sem az óltalmazások nem használnak: mind halált, mind rabságot és egyéb romlást, kész akarattal vegyünk az Úr Isten kezéből..." (VI, 337) Pázmány — Ágoston nyomán — azt is hangsúlyozza, hogy nekünk kell Isten akaratához igazítanunk a miénket, nem pedig azt várnunk, hogy Isten tegye meg azt, amit mi akarunk. Utána még bőven buzdítja a keresztényeket arra, hogy hagyatkozzanak Istenre a csapásban (említi a török rabságot is!), rossz sorsban, betegségben, hiszen nem érthetjük Isten útjait, gondolatait (Róm 11,34; Jób 36,26; Iz 55,9). „Annak- okáért, noha mi okát nem tudgyuk, miért látogat Isten keserves csapásival: de azt bizonnyal tudgyuk, hogy az ő végtelen jó-vólta és irgalmas gondviselése, nem bocsátaná ostorit reánk, ha azok-által valami nagy jót nem akarna kihozni. Mennyin vannak, kik egyéb-képpen örökké elvesztek vólna: de az Isten ostori-közöt, magokba szállottak és üdvözültek? ..." (VI, 338) A prédikáció 37
