Szolgálat 73. (1987)

Tanulmányok - Szilas László: A barokk kori világi keresztények életéből

vagy más, helyi szent tiszteletére alakultak. Az ún. „testvéri közösségeknek“ (confraternitas-ok) csak férfi tagjai lehettek, mások, például a harmadrendek és a „vallásos társulatok“ (sodalitates) nyitva álltak minden hívő számára.

Szabályzatuk széles skálája ellenére sok közös vonást fedezhetünk fel bennük. Fő jellemvonásuk, hogy közösséget alkottak, s ezzel akarták előmozdítani tagjaik vallásos életét s annak növekedését.

Az egymásért végzett ima és a gondoskodás, főleg a halállal kapcsolatban, igen fontos szerepet játszott a társulatok életében. A barokk szellemnek megfelelően főünnepüket nemcsak áldozással, hanem nagy külső fénnyel, körmenettel stb. tették nevezetessé. Egyetlen szervezet szabályzatából sem hiányzott a sürgetés, hogy ápolják a testvéri szeretetet. Anélkül, hogy teljességre törekednénk, megemlítjük ennek néhány gyakorlati megvalósulását: Gondozták a szegény betegeket, magukra vállalták a szegény halottak ingyenes temetését, s igen elterjedt volt az a szokás is, hogy a társulat évente hozománnyal ellátott és kiházasított egy-egy szegény árva leányt, aki a társulat ünnepi körmenetének az élén haladhatott. Mások évente egyszer hat szegényt ruháztak fel és a nagyböjtben az összes helybeli szegényeknek kenyeret osztottak ki stb. De fontos szerepet töltöttek be ezek a társulatok a város vagy község életében is. Szeretetszolgálatukkal egy kezdetleges szociális gondoskodást építettek ki akkor, amikor az állam ilyesmire még nem is gondolt. Gyakran ezek a társulatok gondoskodtak a fiatalok vallásos neveléséről s nemegyszer kézműves kiképzésükről is. összekötő kapocs voltak a család és a plébánia, valamint a család, a hierarchia és a polgári társadalom között is.

Mai szemmel természetesen hiányokat fedezhetünk fel a barokk kor világi keresztényeinek életformájában. A vallásos közösségek gyakran nemcsak hivatalt és feladatot jelentettek, hanem korlátokat is: hozzájárultak a társadalmi osztályok elkülönüléséhez. A XVII—XVIII. század vallásos társulatai legtöbbször már túljutottak a középkori céhrendszerre alapuló megkülönböztetéseken, de tagjaik bizonyos fokiig mégiscsak egy elitet, s így az átlag keresztényektől elkülönült csoportot alkottak. Érezhetőbb volt ez a Mária-kongre- gációknál. Rendszerint külön kongregációja volt ugyanabban a városban a nemeseknek, az iparosoknak, a polgároknak, a parasztoknak, a szolgáknak stb.

Bármennyire is imponáló ezeknek a társulatoknak és közösségeknek a száma és működése, viszonylag kevés, igazán mélyreható társadalmi hatást fedezhetünk fel náluk. Szétforgácsolt erők maradtak mindvégig az akkori időik világi és egyházi hatalmasságaival szemben. Főleg a társadalmi, kulturális és tudományos életben egyre inkább az egyházellenes — s ilyen értelemben „laikus“ — erők vették át a vezető szerepet. Ellenük elsősorban a hierarchia tagjai küzdöttek. Sajnos, sem ők, sem pedig a világi keresztények nem vették észre, milyen fontos szerepet kellene kapniuk a laikusoknak a világ megszentelésében.

27