Szolgálat 73. (1987)

Tanulmányok - Szilas László: A barokk kori világi keresztények életéből

tudomásunk komoly világi mozgalmakról. Persze nem tömegeket megmozgató személyekről vagy egyesületekről van szó, hanem kis csoportokról, amelyek komolyan vették a keresztény életet. Példaként csak Vernazza Hektor genovai polgár alapítását, „Az listeni szeretet oratóriumát“ említem, amelynek célját így fogalmazta meg az alapító: „Testvérek, a mi társulatunk nem másért, hanem csak azért alakult, hogy az isteni szeretetet, a karitászt szívünkbe ültesse és gyökereztesse ... A társulat nem lesz gyümölcsöző, ha nem él az Isten és a felebarát szeretetében.“ Tehát tudatosan világi, elsősorban a világiak összefogását célzó alapítással állunk szemben. Világosan mutatja a tagok számát meghatározó szabály is: „Ahol sokaság van, ott van zavar is. Ezért a tagok száma nem haladhatja meg a harminchat világit és a négy papot, kivéve, ha a világiak közül valaki szerzetessé lesz.“ Legszebb művük a genovai „Ridotto“, vagyis a gyógyíthatatlan betegek kórháza. Ez az oratórium Rómában is gyökeret vert, s nagy szerepet játszott abban, hogy az újjáéledés szelleme lassan áthatotta a kereszténység központját, a pápai udvart 'is. így nagyban hozzájárult a Tridenti Zsinat létrejöttéhez, és általa az egész egyház megújulásához.

A katolikus reform, amely az egyházszakadás első évtizedeiben a reformáció támadását igyekezett elhárítani, érthetően a legkritikusabb pontokra, a pápaságra és az egyház hierarchikus szervezetére összpontosította a védekezést. A Tridenti Zsinat mindenekelőtt az egyház tanítását szilárdította meg, s ezzel erősítette annak szervezeti egységét.

Szántó Konrád írja egyháztörténetében: „A szervezetében megszilárdult egyház élén ... az a pápaság állott, melyet Péter és utódai személyében Krisztus helyezett az egyház élére, de amelyet onnan a reformáció végérvényesen el akart távolítani. Bár a zsinat a pápai primátus kérdésében, hogy elkerülje a viták kiéleződését az episcopal'ista és papalista irányzat között, nem hozott dogmatikus határozatot, a gyakorlatban elismerte a pápa egyetemes főségét az egyházban. Neki mindenben engedelmességet nyilvánított, a zsinat jóváhagyását tőle kérte, számos életbevágóan fontos kérdés elintézését reá bízta és kifejezetten hangoztatta: bármilyen szövegezésűek is a reformáló dekrétumok, mind kivétel nélkül azzal a céllal készültek, hogy a pápai Szék tekintélyét érintetlenül hagyják“ (II., 132).

Döntő jelentőségű volt az egyházfegyelem erősítése. A zsinat ebben az értelemben is igen fontos határozatokat hozott. Szántó Konrád így foglalja ezeket össze: „A zsinat a protestáns reformációval szemben hatásos ellen- intézkedésként az egyház belső megreformálását, fegyelmének megszilárdítását állította. Bár ez a reform a pápai kúriát, mivel a zsinat ezzel nem foglalkozott, nem érintette, azáltal, hogy elrendelte az egyházmegyék, a plébániák és a kolostorok életéből a súlyosabb visszaélések eltávolítását, és azokban új, egységes egyházfegyelem bevezetését írta elő, az egész egyház megújulását indította el. Felbecsülhetetlen volt a jelentősége annak, hogy a zsinat az egyház legfőbb feladatának a lelkek gondozását jelentette ki, és hogy ennek eleget tehessen, megrajzolta az új pap esz24