Szolgálat 73. (1987)
Tanulmányok - Szántó Konrád: Laikus mozgalmak az Egyházban a XIII. század folyamán
mi egyházat. Emiatt a hivatalos egyház türelme lassan elfogyott velük szemben, és leszámoltak vezetőikkel.8 Az egyházi tisztségviselők ugyanis nem nagyon tudták elviselni a velük szemben gyakorolt kritikát. Nem érdekelte őket, hogy a nép éles szeme észreveszi a tetteik és szavaik közötti nagy ellentétet. Ahelyett, hogy életmódjuk megváltoztatásával valamint türelmes egyezkedéssel és megbeszélésekkel szerelték volna le a nyugtalankodókat, börtönnel és máglyával hallgattatták el őket. A rajongó eszmék kezdtek terjedni a beginák körében is. Begina névvel azokat a jámbor asszonyokat (szüzeket és özvegyeket), (illetve az általuk alakított közösségeket illették, akik főleg templomok vagy kórházak mellett épült házakban telepedtek le, s ott fogadalom nélküli közös életet élve betegápolással, leányneveléssel, jótékonykodással foglalkoztak. Tehát félig szerzetes félig világi közösségek voltak, és az illetékes püspök vagy a begina-házat alapító személy által szerkesztett szabályzat szerint éltek. A polgári társadalomhoz tartozó nőktől szürke színű ruhával különböztették meg magukat. Az első begina telepek az 1180-as években Flandriában keletkeztek, innen a mozgalom Franciaországba, Németországba később pedig hazánkba is átterjedt. Lelki gondozásukat gyakran a kolduló rendek tagjai látták el. Egyes házaik a Szent Ferenc illetve a Szent Domonkos harmadik rendjének szabályzatát vették át. Ahol a ibeginák lelki gondozása rendben folyt, ahol az egyházmegyés papság, illetve a kolduló és egyéb férfi papi rendek tagjai állandó felügyeletet gyakoroltak felettük és megfelelő oktatásban részesítették őket, ott nem kaptak lábra sem rajongó eszmék, sem tévtanok. A 13. század közepétől azonban egyre több kifogás merült fel ellenük, aminek két oka volt. Az egyik az, hogy idővel minden szürke vezeklő ruhát viselő nőt és férfit kezdtek beginának nevezni, ha nem volt kifejezetten szerzetesi közösség tagja, ámbár begina-házon kívül, magányosan igyekezett bűnbánó életet élni. Az ilyesfélék között bőven akadtak vándorprédikátorként működő, a koldulásból élő laikusok, kolostoraikból megszökött ferencesek, továbbá panteista meg quietista, hamis lelki megnyugváson alapuló, miszticizmust hirdető, a magukat minden isteni és emberi törvény fölött állóknak vélő egyének, akik a szabadszellemű fivérek és nővérek szektáját hozták létre.9 A beginákkal szembeni jogos kifogások másik okát a körükben lábra kapott és meggyökerezett lelki és szellemi sivárságban kell keresni. Sokfelé nem törődtek velük a papok és szerzetesek. Misét mondtak ugyan nekik, gyónásaikat meghallgatták, betegeiket, haldoklóikat ellátták, de komoly lelki nevelésben nem részesítették őket. Főleg azért, mert belőlük is hiányzott az igazi lelkiség, s az a meggyőződés, hogy gondozottaikkal egy közösséget alkotnak Krisztusban, ezért életük legfőbb hivatása, hogy a hívekkel közösen építsék Krisztus titokzatos testét, az Egyházat. Az elmondottakból kiviláglik, hogy a 13. században az egyház tagjainak döntő többségét a legmélyebben átjárta az egyházhoz való tartozás boldog 22