Szolgálat 73. (1987)
Tanulmányok - Szántó Konrád: Laikus mozgalmak az Egyházban a XIII. század folyamán
Általában a papi zsolozsmát imádkozták. Aki a napi hét imaórát nem tudta elvégezni, bizonyos számú Miatyánkot imádkozott az egyes imaórák helyett. Az Úr asztalához évente háromszor: karácsonykor, húsvét és pünkösd ünnepén járultak, előtte elvégezvén a szentgyónást. Havonta egyszer de gyakran többször is közös szentmisén és oktatással összekötött gyűlésen vettek részt. Adakoztak a szegény és beteg testvérek, nővérek számára, akiket hetente meglátogattak. Gondoskodtak halottaik egyházi temetéséről, és érettük rendszeresen szentmisét mondattak, melyen — aki tehette — részt vett. Támadó fegyvert nem viselhettek, és ha embertársaik ellen valamit vétettek, azonnal jóvá kellett tenniük. Ha nehézségek merültek fel a kibéküléssel és jóvátétellel kapcsolatban, kérniük kellett az illetékes püspök közbelépését. Ha a városi hatóságok bántalmazták őket békeszeretetük miatt, elöljáróik tanácsára ugyancsak igénybe vehették a püspökök segítségét. Ha közülük valaki az eretnekség gyanújába keveredett, annak püspöke előtt kellett magát tisztáznia. Ezek a szigorú előírások valamint életvitelük jól mutatja, mennyire egyhá- zias érzületű volt egész beállítottságuk és milyen szoros kapcsolat állt fönn a terciáriusok és a hierarchia között. Ez jellemezte természetesen nem csupán a ferences, hanem a dominikánus harmadik rendiek életét is. A ferences és domonkos harmadik rend nagy tömegeket magába foglaló helyi 'közösségeivel, központi szervezeteivel, feltétlen egyházhűségével és mélységes vallásosságával a 13. század egyházának legbiztosabb támaszává lett. Ezt bizonyítja Pierre déllé Vigne levele, amelyet mint titkár, urához, II. Frigyes császárhoz (f 1250) intézett, aki IX. Gergely (1227-1241) és IV. Ince (1243-1254) pápasága idején élet-halál harcot vívott az egyház ellen. „A Kisebb Testvérek és a hitszónok-rend tagjai ellenünk keltek: nyilvánosan ócsárolják a mi életünket és a mi viselkedésmódunkat, jogainkat szétmorzsolják és befolyásunkat megsemmisítik. Most pedig, hogy hatalmunknak megadják az utolsó kegyelemdöfést, és elvegyék tőlünk a nép meghódolását; két új testvérületet alapítottak, amelybe általában férfiak és nők tartoznak. Mindenki utánuk fut: alig van már valaki, aki ne lenne az egyikbe vagy a másikba beiratkozva.“4 Míg a ferences és domonkos harmadik rend bizonyos mértékben az Actio Catholica középkori változata, amelynek tagjai vallásos életük példájával és az egyház ügyeinek mindenben való támogatásával tűntek ki, a városokban létrejött betegápoló laikus közösségek fő oélja az irgalmas szeretet gyakorlása volt. Az egyre jobbmódúvá lett városi polgárság által létesített kórházakban dolgozó férfiak és nők nem alakultak át betegápoló szerzetesrendekké, hanem a városi hatóság felügyelete alatt világi testvérieteket alkottak. Lelki ügyekben a püspök joghatósága alá tartoztak, lelki szükségleteikről pedig vagy az illetékes plébános vagy saját kórházlelkészük gondoskodott. Ennek a gondoskodásnak a függvényében alakult ki a kórházak szelleme, a betegápolóknak gondozottaik iránt érzett szeretete valamint a betegek türelme, gyógyulásuk üteme vagy halálra való felkészülésük minősége. De nem egyszer hiányzott a püspökből, a plébánosból, a kórházlelkészből a lelkek javáért minden 18
