Szolgálat 72. (1986)
Halottaink - Bóna Vilmos Generosus (Kelemen József)
Papi lelkiségét mi sem bizonyítja jobban, mint az éveken át, minden hónap első szombatján a papi hivatásokért végzett könyörgő ájtatosságai. Nagy lelki gondja volt, hogy a szekularizálódott világban ébresztgesse a papi hivatások szellemét. De nemcsak a papi hivatásokért és azok ébresztgetéséért érzett felelősséget: élő lelkiismerete akart lenni a pasztorációban dogozó paptársainak. 1956-tól papi rekollekciókat szervezett, hogy a környék papságának így nyújtson segítséget lelki gondjaik és problémáik megoldásában. Áldozatosságára jellemző, hogy mindig közös ebéddel tette testvériesebbé az együttlétet, ahol legtöbbször maga szolgálta fel az ételeket. Élete utolsó évtizedében a műemlék-templom restaurálása miatt (amely többmint 15 éve folyik, s amelynek befejezését sajnos nem érhette meg) kénytelen lemondani a rekollekciók rendezéséről. Ekkor fordult szíve egész szeretetével a betegek felé. Addig is nagy gondja volt beteg híveinek meglátogatása, de ettől kezdve a kórház betegeit is magáénak érezte és heti két alkalommal szinte minden betegágyat fölkeresett és szeretetteljes mosollyal kínálta nekik a Jézus adta gyógyszert. Segítette őket a gyötrelmes szenvedések elviselésében és előkészítette őket a nagy útra. Erről a szeretet-tevékenységről semmi áron sem mondott le. Még névnapi vendégeitől is elnézést kért, s a „Várnak a betegeim!“ jelszóval sietett hozzájuk. Szigorú életfelfogását, következetességét azonban sokan nem értették meg. Pedig e szigor mögött ott dobogott a segítőkész jó szív is, amivel egyesek visszaéltek. Gyengülő fizikumát és kezdődő agyérelmeszesedését kihasználva több alkalommal is rátörtek, pénzt és misebort követelve tőle. Két alkalommal testileg is súlyosan bántalmazták, legutóbb halála előtt két héttel. Ez az inzultus testileg és lelkileg annyira összetörte, hogy teljes összeomlását készítette és idézte elő. Február 28-án este, utolsó szentmiséje után mint fáradt vándor földre borulva hosszasan imádkozott a szentségi oltár előtt. Életét még egyszer felajánlta az első szeretet lángjával az isteni Főpásztornak. A jelenlevő hívek könnyes szemmel figyelték a különös eseményt. Másnap már nem tudott ajtót nyitni a kopogtatásra. Kórházba szállították, s öt napi szenvedés után visszaadta lelkét Annak, akinek egész életét áldozta. Szentségekkel megerősítve március 5-én hunyt el. Temetését Kovács Endre egri segédpüspök végezte, nagyszámú paptestvér és hívő részvételével. Sátoraljaújhely szegényebb lett egy megszokott, köztiszteletben álló, mindig reverendát viselő pappal. Volt káplánja BÓNA VILMOS GENEROSUS SVD (1897—1986) A burgenlandi születésű Vilmos testvér mindig magyarnak vallotta magát. A múlt század második felében László, féltornyi plébános magához fogadta csornai unokaöccsét, Béna Balázst, s fiaként nevelte föl. Az ifjú 16 éves korában Bécsbe ment, kitanulta a szabómesterséget, s a vándorévek után (Mária Zell-ben is megfordult!) hazatért és 1876-ban feleségül vette a szilsárkányi Horváth Juliannát. Színmagyar család telepedett le tehát Féltoronyban. A szorgalmas szabómester hamarosan szép telket vásárolt, házat épített, amely ma Klostergasse 18, de amikor még a népes család — hat fiú és két lány — lakott ott, Bóna sornak hívták a féltornyiak. A negyedik fiú, Vilmos, a későbbi Generosus testvér 1897-ben született. Ahogy sokszor elmesélte, akkor a faluban a nemzetiségi probléma ismeretlen volt: az iskolában magyarul folyt a tanítás, de mindenki beszélte a másik nemzetiség nyelvét is. Az iskolatársak közt volt a „jó fejű, a nagyon okos“ Grösz József, a későbbi kalocsai érsek is, aki püspök korában nagy szeretettel fogadta az őt meglátogató utazótestvért, az egykori „Schneider Vilit“, és egy kabáttal ajándékozta meg. Úgy látszik, akkor is érvényes volt a mondás: a suszternek rossz cipője, a szabónak rossz kabátja. A népiskola elvégzése után édesapja műhelyében tanulta ki a szabóságot. Csöndes, dolgos de vidám fiú volt, aki vallásos, békés környezetben élte a szorgalmas, 7 97
