Szolgálat 72. (1986)
Könyvszemle - Botka József: Karácsony, ünnepi kalendárium... (Gaál Károly)
A szentségek csak akkor biztosíthatnak megújulást, ha nekünk is „megnyílik a szemünk*, mint az emmauszi tanítványoknak: fölismerjük az Úr erejét és irányítását, s készek vagyunk dicsőíteni Istent (106—107. o.). Ekkor jöhet létre a „belső gyógyulás* is — miközben a sebzett vagy beteg újra egészséges lesz (107—119. o.) — és Jézus Krisztus békéje tölti be „repeső örömben* (120. o.). Ezután szerzőnk a „gyógyulás* lefolyását ismerteti: az emlékek felidézése és visszatekintés életünkre, a szív gyógyulása és az áttetszőség. Szól a gyógyító közösségről, amely nem más, mint alapsejt, a tagok igényei kielégítését szolgáló környezet (161. o.). Tíz tanácsot ad a könyv tartalmának gyümölcsöző használatához (165—168. o.J. A zárófejezetben ismét a „kiengesztelódést* magyarázza. Gál professzor alapos felkészültsége, Scanlan gazdag tapasztalata és mindkét könyv fontos tárgyköre jó ajánlás. A felszentelt pap és Isten népének minden tagja haszonnal veheti kezébe a kiadványokat, mert a Szentlélek kiáradásá-ban világos teológiai rendszerezést, a Megnyílt a szemünk-ben pedig gyakorlati útmutatást talál, hogyan állíthatja életét jobban a Szentlélek megújító hatósugarába. Baranyi Imre Botka József, Karácsony, ünnepi kalendárium, vallási hagyományok, székelykevei népélet. Kikinda, 1983. 132 o. A Római Kát. Plébániahivatal kiadásában jelent meg egy szerény könyvecske, amelyről Bartusz József plébános a kővetkezőket írja: „Mellékelem a KARÁCSONY c. kéziratot. Átnéztem és nem találtam semmit, ami a hit vagy Liturgia tanításaival ellenkezne. Amit azonban benne találtam, az kincs, amelyet meg kell őrizni.* S ez az említett kincs többféle értelemben megtalálható. A szerző, aki 18 évig Székelykevén (Skorenovac) volt plébános, már előszavának első fejezetében meglepi azokat a néprajzi szakembereket, akik esetleg még ma is arra gondolnának, hogy a néphagyomány örökké megszilárdulva, változatlanul él tovább. „A szájról szájra hagyott szellemi kincsek gyakran válnak a múlandóság áldozatává. Szemünk láttára merül el a régi falusi hagyományvilág. Új életmód és szokások alakulnak ki.“ A falusi plébános, aki a néprajznak nem egyetemi szinten kiképzett szakembere, meglátta, hogy a népi hagyomány szellemi értékei állandó mozgásban vannak, alakulnak, a régit valami új váltja fel ott, ahol a közösségnek önmagából fakadó kultúrája van. A szerző, aki egyúttal pap, nemcsak az egyházi ünnep liturgikus szépségét írta le, hanem azt is, hogy ez az ünnep milyen virágokat nyitott hívei szívében. Majdnem két évtizedig látta, szemlélte falujának azon szokásait, amelyek a karácsonyi ünnepkörhöz tartoznak. „Híveim sürgettek, hogy ne csak szívemben őrizzem értékes múltjukat, hanem írásban is maradjon meg őseik emléke. Ezért szerény munkámat először is nekik ajánlom.“ S mit ajánlott híveinek? A falu élő, népi vallásos emlékeit szedte össze. A bánáti Székelykeve lakossága ugyancsak keveredett. A 18. századi palóc telepesek mellett élnek ott bolgárok, szerbek (ortodox) és — a később hozzájuk került — bukovinai csángók. A népek és múltak ezen konglomerátumában nem kereste szerzőnk a nemzetit, hanem azt az emberit, amit az együttélés alakított ki. Ennek értelmében szelektálás nélkül vetette papírra az adventi szokásokat, az előírt böjtöt éppen- úgy, mint a Katalin- és András-napi szokásokat, ezt követően a karácsonyvárás idejének kihatását a templom, a közélet és a családon belüli cselekményekre. Ezt követi Mikulás-napja, majd a szeplőtelen fogantatás ünnepe és Luca-napja. A munka központjában karácsony illetve az azt követő ünnepek (János-napja, aprószentek, szilveszter, újév és Jézus nevenapja) állanak. Vízkereszt és gyertyaszentelő Boldogasszony napjához kapcsolódó szokások, hiedelmek tesznek pontot arra a szerénynek tűnő munkára, amiben a szerző, a liturgia változására hivatkozva teológusként megmagyarázza, alátámasztja az egyes napok egyházi múltját. „Nem hittankönyvet akartam írni, amely 91
