Szolgálat 72. (1986)
Az egyház szava - II. János Pál beszéde a Szentségi Kongregáció tagjaihoz
bánat“ apostoli buzdítás 33. pontja ugyanezt hangsúlyozza. Szomorúan kell megállapítani, hogy sok helyi egyházban ezen a ponton mégis tapasztalhatók visszaélések. A témával kapcsolatban kötelességemnek tartom, hogy újra hangsúlyozzam: A szentség ünneplésének ez a formája „kivételes jellegű, ezért önkényesen nem választható, ellenkezőleg: sajátos rendszabálynak van alávetve“ (Kiengesztelés és bűnbánat, 32.). E rendszabály normái közismertek: az Egyház nem szándékozik változtatni rajtuk, mivelhogy hűséges Mestere és Ura akaratához. A püspökök feladata: megfelelő katekézisekkel gondoskodjanak arról, hogy a hívők körében ne támadjon zavar amiatt, mert nem tudják megkülönböztetni az általános és az egyéni föloldozást. Ez utóbbira egyébként az előbbi után is szükség van („alkalom adtán mielőbb“, CIC 963. k.), tehát - amennyiben valakinek súlyos bűne van, függetlenül a kapott általános feloldozástól - személyes feloldozást kell kérnie. Szükséges elmélyíteni a kateketikai munkát — kivált a felnőttek érdekében — olyan célzattal, hogy a hívek megértsék: milyen érvek igazolják a bűnök személyes meggyónását az Egyház szolgájának, még akkor is, ha valaki történetesen már részesült általános feloldozásban. Mindenesetre, amikor erről beszélünk, fontos lenne rávezetni a híveket annak fölismerésére, hogy itt nemcsak kötelességről van szó, hanem valódi jogról is. A személyes gyónás ugyanis valóban tükrözi azt a személyes viszonyt, melyet a Jó Pásztor ki akar alakítani minden báránykájával. Hiszen személy szerint ismeri őket, sőt — Szent János Evangéliumának szép kifejezése szerint — „nevükön szólítja“ (vö. Jn 10,3.14). A hívő a bűnbocsánat szolgájával folytatott egyéni beszélgetésével gyakorolja azt a jogát, hogy valamiképpen személyesen találkozzék a megfeszített Krisztussal, aki őt meghallgatja, aki gyötrődik vele és megbocsát neki. Igen, találkozik Krisztussal, s ő személyesen is megmondja neki, amit az Evangéliumban olvashatunk: „Bűneid bocsánatot nyertek; menj, de többé ne vétkezzél“ (vö. Mk 2,5; Jn 8,11). Amikor az Egyház ilyen formában hangsúlyozza a szentségi fegyelemnek ezt a szempontját, alapjában véve az egyén jogát védelmezi. Jogát, hogy legyen az, ami: önálló személyiség, aki nem vegyülhet el a tömeg névtelenségében. Jogát, hogy ne legyen a közösséggel behelyettesíthető, bármennyire gyümölcsöző és jelentős legyen is reá nézve a közösség támogatása. Jól teszik tehát a püspöki karok, ha erre a tárgyra nyomatékos szavakkal vissza-visszatérnek. Fejtsék ki világosan, melyek a „súlyos szükségnek“ (961. k.) az Egyházi Törvénykönyv által világosan meghatározott esetei. Kizárólag ezek teszik törvényesen megengedetté az általános feloldozást. A püspöki karok szívósan törekedjenek arra is, hogy a rájuk bízott részegyház ielkipásztori gyakorlatát ezekhez az irányelvekhez igazítsák. Tisztelendő Testvérek, úgy érzem, hogy kötelességem volt .ezeket elmondanom. Szándékom mindezzel, hogy megerősítsem és támogassam az Egyház életére nézve olyan jelentős munkásságotokat. 62
