Szolgálat 72. (1986)
Az egyház szava - A Szentatya ars-i beszéde
AZ EGYHÁZ SZAVA A SZENTATYA ARSI BESZÉDE A pápa dél-franciaországi látogatása folyamán, az október 6-án tartott lelki napon szólt a papokhoz. 150 püspök, körülbelül 4000 pap és állandó diakónus valamint 1300 teológus vett részt a találkozón. Énekek és zsoltárok, szentírási olvasmányok és csendes, negyedórás elmélkedések közé iktatta be a Szentatya elmélkedésének három részét. Ebből idézünk néhány fontosabb részletet. Az I. rész alapgondolata: A pap Krisztus fölszentelt küldöttje; hivatásának nagyszerűsége Isten népének szolgálata (olvasmány: Jn 20,19-23). Nem tisztviselők, hanem Istennek szentelt személyek Nem pusztán feladatot kaptunk, nem is csak egy rendkívüli minőségű szerepet Isten népének szolgálatára. Egyesek úgy beszélnek a papságról, mintha az csupán egy lenne a foglalkozások közül, illetve közösségi tisztség, amihez hozzátartozik az eucharisztikus összejövetelek elnöklése is. Nem. Papságunk nem szűkíthető le arra, hogy alkalmazottak, hivatalnokok legyünk. A szentelés által ugyanis mindenekelőtt létünkbe vésett külön karakter által leszünk hasonlókká Krisztushoz, a Paphoz és Fejhez, hogy az ő képviseletében tevékenykedhessünk (vö. Presb. Ord. 2). Igaz, hogy emberek közül választattunk, s közéjük tartozunk, „velük vagyunk keresztények“ - mondotta már Szent Ágoston. De valamiképpen mégis „különválasztattunk", hogy teljesen az üdvösség szolgálatának szentelhessük magunkat (vö. uo. 3). „A papi tisztség, éppen a püspöki renddel való kapcsolata folytan részesedik abban a hatalomban, amellyel maga Krisztus építi, szenteli meg és kormányozza testét“ (uo. 2). A II. Vatikáni Zsinat emlékeztet erre. Tagjai vagyunk a keresztény gyülekezetnek, de egyszersmind szerepünk is van vele szemben. A megszentelődés kezdeményezője az Isten, a Fejtől árad a Testbe, az Egyházba, amely befogadja. Krisztus külön jogcímen szentelt meg minket, mint küldötteit: ez a szentség keresztény létünk mélyéig hatol, s ebben ver gyökeret. Az Arsi Plébános a következő sarkított mondattal fejezte ki ezt: „Isten a papot mintegy második közvetítőt helyezte az Úr és a bűnös közé“ (Nődet, 99. o.). Ma ezt így mondanánk: A pap sajátos módon részesedik Krisztusnak, az egyetlen közvetítőnek a küldetésében. Mindez következményekkel jár; kihat mindennapi életünkre. Állandóan törekednünk kell arra, hogy Krisztushoz hasonuljunk. Mégpedig nemcsak szolgálatunk gesztusaival, hanem gondolatainkkal, szívünk ragaszkodásával, egész magatartásunkkal legyünk tanítványai, akik — ahogy P. Chevrier 54
