Szolgálat 72. (1986)
Tanulmányok - Sinkó Ferenc: Mindig útban volt...
kásokat adni az élet legkülönbözőbb területein, szétszórták a területi változások és a háború eseményei. Tanítványai, munkatársai szétszéledtek. A bécsi döntés utáni években a kassai káptalan nagyprépostja, több egyházi hivatal mellett tanfelügyelő, majd püspöki helynök lett, de egyre magányosabbnak érezte magát. Egyre kevesebb ideje és ereje maradt, hogy az új középeurópai társadalmi modell eszmei és gyakorlati megvalósításán dolgozzék: egyre többször kellett mentenie hol egyik, hol másik nemzetbeli és vallású emberek életét. Milyen szellemben és hozzáállással tette, arról — a sok egyéb példa közül — hadd valljon az alábbi néhány levélrészlet. „Főtisztelendő Prépost Úr! Engedje meg kérem, hogy ez úton is az alulírottak — miután a szó elszáll — megköszönjük Fötisztelendö Úr határtalan jóságát, amellyel december 20-ika óta állandóan istápolt bennünket, zsidó munkaszolgálatosokat. Soha nem fogjuk önnek, Főtisztelendő Úr, elfelejteni, hogy mikor mindenkitől teljesen elhagyatva és a németek deportálási parancsa alapján a sátortáborban összezsúfoltan éltünk, eljött hozzánk és a szeretet szavaival próbált erőt önteni belénk. Soha nem fogjuk elfelejteni, hogy amikor az 5000 munkaszolgálatost elhurcolták és csupán 100 kiütéses tífuszos beteg maradt a németektől körülvett hideg kőbarakkban, Fötisztelendö Úr bejött hozzánk a fertőzött épületbe, ételt, ruhaneműt hozott saját kezűleg és vigasztalt bennünket. Soha nem fogjuk elfelejteni karácsony esti látogatását, amikor 100 magas lázban fetrengő és élelemmel el nem látott betegnek befőttet, kenyeret hozott. Nem fogjuk elfelejteni azt sem, hogy a betegség négy hete alatt, amikor jóformán teljesen magunkra voltunk hagyva, mert a németek nem törődtek velünk s a magyar hatóságok nem tudtak gondoskodni rólunk, Főtisztelendő Úr volt az, aki társadalmi szinten gyűjtést szervezett és a Szociális Testvérek közreműködésével élelmet, gyógyszert és rengeteg fehérneműt szerzett és küldött nekünk... Ha Főtisztelendő Úr nem áll mellénk önzetlenül és valóban keresztényi szeretettel, halottaink száma nem tizenöt, hanem ötven fő lenne ... Amit ön velünk tett, önzetlenül, a viszontszolgálat legkisebb lehetősége nélkül... az a legszebb emberi cselekedet volt...“ Kelt 1945. január 24-én. A levél alatt száztíz név ... Még három évig maradt meg kassai posztján. 1948-ban, amint kérésemre összeállított rövid önéletrajzában fogalmazta, — „visszatért“ Fribourgba. Előbb intézeti lelkészként, majd évekig a svájci magyar katolikus misszió igazgatójaként működött. 1979. március 21-én magához szólította az Úr, akit a szegények és rászorulók szenvedélyes szeretetével szolgált itt a földön. 53
