Szolgálat 72. (1986)
Tanulmányok - Sinkó Ferenc: Mindig útban volt...
nácskozásokon, mint Waitz felszentelt püspök, Ernst Arnou, az Action Populate vezetője, P. Falloir, a Nemzetközi Katolikus Tanulmányi Unió képviselője, Müller és Prümmer egyetemi tanárok, Wolkenberg Alajos, a Pázmány egyetem rektora, Vass József népjóléti miniszter. A kongresszus Veni Sancte-ját Orseni- go nuncius, záróbeszédét pedig Serédi Jusztinján esztergomi bíboros herceg- prímás tartotta meg, akinek előde kitiltatta Pfeiffer Miklóst Budapestről. Ágoston püspök példája ihlette kanonokunkat egyik legkedvesebb vállalkozására, a kassai nyomortanya pasztorálására. A város akkori határán kívül, a köztemető táján, a Pesti út mellett az első világháború alatt sebesült tábort létesítettek. Amikor a háború véget ért, mielőtt a város felszámolhatta volna a hevenyészett épületsort, majd kétezer főnyi nincstelen és földönfutó ember költözött a kopott falak közé. Nyomortanya lett a katonai kórháztelepből, annak minden jellegzetességével, tömeglakásokkal, betegségekkel, bűnözéssel együtt. A telepet a Karitász kassai fiókja, pontosabban a Fischer-Colbrie püspök által telepített „szürke nővérek“ vették gondjukba. Családlátogatással és gondozással kezdték munkájukat, majd napközi otthont létesítettek, hogy a telepi családos asszonyok, anyák munkát vállalhassanak. A nővérek vetették fel azt a gondolatot, hogy a napközi otthon helyiségében vasárnaponként legyen szentmise. Az ötlet megvalósult: 1931. január 18-án Kassa plébánosa, Tost Barnabás prelátus kanonok bemutatta a barakk-kápolnában az első szentmisét. A nyomortanya lelki gondozását Pfeiffer Miklós vállalta magára. Első ténykedéseként felszentelte a nyomortanya kis, ötvenkilós harangját. Ettől kezdve 1945-ig — ha nem volt úton — minden vasárnap ő mondott misét a barakkbeli szegényeknek. Egész magatartásában igyekezett megvalósítani elképzeléseit a szegények papjáról. Vasárnaponként kerékpáron kariká- zott ki a barakk kápolnájáig; a női kerékpár ülését kényelem végett a lehető legalacsonyabbra eresztette le, ferencjóskáját vagy reverendáját, — hogy az bele ne gabalyodjék a küllőkbe — a hasára szíjazta, kalapját, hogy a szél el ne vigye, fekete zsinórral hozzápányvázta kabátja gombjához. Cvikere hánykolódott nagy orrán, amíg a kegyetlen macskaköves úton kizötyögött a telepre, de a nyájas mosoly nem tűnt el keskeny ajkáról. Lelkipásztori munkáját nem korlátozta a misézésre. Mennyit áldozott anyagiakban, azt a vele élő sem tudta megállapítani. Azt azonban tapasztaltam, hogy — ha receptet hozott a szegény és orvosság kellett neki — egyetlen egy sem ment el tőle meghallgatatianul. A legszegényebb családok gyermekeinek iskolai könyveket, segédeszközöket vásárolt. A kápolnát felszerelte menyasszonyi ruhával, hogy a legszegényebb barakki lány is fehérben esküdhessen. Labdarúgó csapatot szervezett. A csapat tagjait rendszeres időközönként ebéden látta vendégül. De meghívta időnként asztalához a telep legszegényebb koldusát is. Romantikus játék lett volna mindez? Vagy éppen önreklámozás? Nagyon tévedne az, aki ezt hinné. Fischer-Colbrie püspök egyik alapelvét valósította meg a maga módján, amely szerint sem a pap, sem a társadalmi feladatok 4 49
