Szolgálat 72. (1986)
Halottaink - Dr. Opálény Mihály (Sz. J.)
Teológiai tanulmányait a budapesti Központi Szemináriumban, a Hittudományi Akadémián fejezte be. Esztergomban szentelték pappá 1967. június 18-án. Lelkipásztori munkáját a Budapest IX. kerület Bokréta utcai kápolnában kezdte. Innen Szentendrére került káplánnak, ahol négy éven keresztül végezte buzgón feladatait. 1972-től a Budapest VI. kerületi Szent Család plébánián folytatta a munkát. Erről akkori elöljárója, felettese így nyilatkozott a temetésen: .Papnak jöttem ide és nem munkásnak“, — fogalmazta meg Mihály atya. — Pap volt! Igazi lelkipásztor, tisztaszívű, áldazatkész, aki életének igazi értelmét látta a szolgálatban. Mindenkinek minden akart és tudott lenni. Nem volt kérés, amelyet ő, ha lehetséges, ne teljesített volna. Javította a templom tetőzetét, szerelte a villanyt, sok gyermekes családoknak lakást alakított át, nyaralót épített, bútorokat szállított a rászorulóknak. Erején felül végezte a szeretet-szolgálatot életének minden napján. Szerették a fiatalok, szerették az öregek, mert rövid élete egyetlen ajándékozás volt... Kedvelt szentje volt Néri Szt. Fülöp, a krisztusi öröm apostola, akiről tudjuk, hogy amikor bíborossá akarták kinevezni, kalapját feldobta és ezt mondta: Mennyország kell nekem, nem bíbor!“ Hogyan ismerték a civil hívek? „Totális káplán volt. Mérhetetlen tettvágy, jó felkészültség jellemezte. Napi munkaidőt nem ismert. Szabadságot sem. Felkarolta a fiatalokat, sokgyermekes családokat. Élen járt a beteggondozásban, a magukra maradtak lelki, testi ápolásában. Semmi fölösleggel nem rendelkezett, szentferenci igénytelenség, a szegénység értékelése volt életének meghatározója.“ A gyászmisén elhangzott könyörgések egyike: „Olyanok voltunk Uram, mint a vadrózsa, melyet, ha beoltanak, nemes és gyönyörű virággá fejlődik, de haszontalan dudva lesz gondoskodás nélkül. Mihály atya volt a mi kertészünk, belénk oltotta a nemeset, nyesegette vad hajtásainkat. Vigyázó tekintettel óvta nyiladozó virágainkat. Köszönjük őt neked Urunk, s kérünk, hogy az a sok kis „növény“, amelyet ő életében beoltott, kivirágozzék, és bő terméssel jutalmazza gondozóját, gazdáját.“ Érthető, mennyire sajnálták hívei, amikor a főpásztor hittanárrá nevezte ki a Pat- rona Hungáriáé Gimnáziumban, 1981. szeptember elsejétől. Több volt, mint hittanár. Családtag lett. Szívén viselte a nővérek és diákok minden gondját. Bölcsen tért ki a fölösleges viták elől, de elvi meggyőződését néha hallatta. Nem volt személyválogató. Mindenki, mindig, mindenben számíthatott az ö segítségére. Halála után egyik tanulónk megjegyezte: ki fog várni bennünket ezután az intézetben? — Igen, minden egyes alkalommal várta a szünetről érkező diákokat és cipelte bőröndjeiket az emeletre. A nyári hónapokban vagy táborozott velük, vagy javította az iskola csatornáit, parkettáit, ajtóit. Soha nem igényelt szabadságot. — Sokat dolgozott egy „Teljes újszövetségi szövegmutató szótárion is. Amikor betegsége már elhatalmasodott, az intézet vezetői tanácsolták, hogy pihenjen. így reagált rá: amíg csak bírok helytállók, hiszen tudom, milyen kevés munkás van az Úr szőlőjében. Egyházi felettesének halála előtt a kórházban ezt mondta: Tudom mi a helyzetem és állapotom, de nem aggodalmaskodom. Mindent elrendeztem, ami az én földi pályafutásommal van kapcsolatban. Bizalommal, vágyakozva helyezem az Úr kezébe a döntést. Műtét után már világossá vált előtte, hogy haza fogja szólítani az Atya. Az orvosok, az ápolók talán nem értettek mindent, de azt megsejtették, .hogy ez a 42 éves pap rendkívüli módon fogadja el a szenvedést. Temetése napján az országban, Budapesten járt Calcuttái Teréz anya. Nagy szeretettel áldotta meg a gyászoló szülőket, akik fájdalommal ugyan, de nagy megnyugvással végleg Istennek ajándékozták drága gyermeküket. Sz. J. 100
