Szolgálat 70. (1986)
Az egyház szava - II. János Pál pápa nagycsütörtöki levele
dozásba és akikben iparkodott Isten szeretetét felszítani az Úr megadta neki, hogy bűnüket bánó nagy bűnösöket is feloldozhasson, és a tökéletesség felé vezessen lelkeket, akiknek erre igényük volt. Isten azt akarta tehát, hogy főleg ezzel a szolgálattal vegye ki részét a megváltásból. Ami bennünket illet, mi az elmúlt századdal ellentétben jobban látjuk, hogy a bűnbánatnak, a bűnbocsánatra való felkészülésnek és a bűnbocsánat utáni hálaadásnak közösségi jellege van. A szentségi bűnbocsánat azonban mindenkor megköveteli, hogy az ember személyesen találkozzék a megfeszített Krisztussal az ő egyik szolgájában.3 Milyen szomorú, hogy a gyónók ma nem azzal a nagy töredelemmel lépnek be a gyóntatószékbe, mint az arsi plébános idején... Éppen ott, ahol nagyon sokan — a legkülönbözőbb okokból — elhagyják a gyónást, ezt jeladásnak kell venni, hogy lelkipásztori munkatervet dolgozzanak ki a kiengesztelődés szentsége érdekében. Vagyis arra kell törekedni, hogy a keresztényekben szüntelenül élesszék az igényt az Istennel megélt eleven kapcsolatra; fel kell ébreszteni bennük a bűn iránti érzéket: értsék meg, mit tesz az, bezárkózni Isten és embertárs elől; támasszanak bennük igényt: vágyakozzanak a megtérésre és az Egyháztól kapott bűnbocsánatra mint Isten ingyenes ajándékára; meg kell teremteni azokat a feltételeket, amelyek előmozdítják e szentség ünneplését, leküzdve az előítéleteket és hamis nézeteket, de a gyónásnak merőben rutinszerű szokását is.4 Mindettől azonban csak akkor várható eredmény, ha mi mindig készségesnek mutatkozunk az irgalmasság szolgálatára, szívesen és odaadó lélekkel szentelünk rá elegendő időt és — talán mondjuk így — a legelőkelőbb helyet juttatjuk neki egyéb teendőink közepette. Ebből majd meglátják híveink, milyen fontosságot tulajdonítunk a bűnbánat szentségének. Ebben is példánk az arsi plébános. A Püspöki Szinódus után a bűnbánatról tárgyaló apostoli buzdításomban is kifejtettem már (29. p.), hogy a kiengesztelődés szolgálata kétségkívül a legnehezebb, nagy okosságot kíván, igen fáradságos, sok erőt igénylő munka, kiváltképp paphiány esetén. A gyóntatóban — továbbá — kiváló emberi adottságoknak kell jelen lenniük, de a legfontosabb az ő komoly, becsületes lelkiélete. Az is szükséges, hogy ö maga is gyakran járuljon e szentséghez. Arról mindig legyetek meggyőződve, Kedves Paptestvéreim, hogy az irgalmasságnak ez a szolgálata az egyik legszebb és a legtöbb vigasztalással járó szolgálat. Arra képesít benneteket, hogy a hívók lelkiismeretét megtisztítsátok, bűneiket elengedjétek, Jézus nevében őket új életerőben részesítsétek és így lelki orvosaik és tanácsadóik legyetek. „Éppen a gyóntatási szolgálatban mutatkozik meg és válik bizonyossá, mily rendkívüli mértékben szükséges a szolgálati papság.“5 Ez eddig is így volt, ezután is így lesz. Vili. Eucharisztikus élete A kiengesztelődés és az Eucharisztia szentsége szorosan egymáshoz tartozik. Ha megszűnnék a mindig újra meg újra történő megtérés és a bűn70
