Szolgálat 70. (1986)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: „Harmadik út“?

zórikus lenne, ha a pap és a nő (vagy szerzetesnö és férfi) harmadik utat keresne, amely se a házaspár, se a cölebs élete, hanem mindkettő karikatúrája lenne: együttélés az élvezetekre berendezkedve, felelősség nélkül; cölibátusban élők a nagylelkű áldozatvállalás nélkül. A kétértelműségre nem lehet építeni. A vállalt cölibátust határozottan ratifikálni kell, nem lehet félmegoldásokat keresni az érzelmek, az intimitások területén. Nem lehet szó igazában a szív megosztásáról sem azoknál, aki'k Krisztusért vállalták a papi vagy szerzetesi tisztaságot. Isten szeretete az egyetlen és abszolút marad; mindenki mást, barátot vagy barátnőt is Benne szeretünk. A két szeretet tehát nem egymás mellé rendelt, hiszen Isten szeretete transzcendens. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy Isten és a testvérek szolgálata mindig megelőzi a barátok kellemes együttlétét, bármilyen tiszta is ez.

A szóban forgó, sajátos barátságnál lényeges még: örömmel elfogadják a keresztény közösség ellenőrző tekintetét (P. Rondet szerint ez a harmadik feltétel). Ugyanígy a szerzetesi közösség, a rendtestvérek vagy nővértársak is ellenőrző szerepet gyakorolnak. Nem kicsinyes és féltékeny ellenőrzés ez, hanem olyan „szemmel tartás“, amely tanúskodik az igazságról és igazságról, a nehéz helyzetben támasza, segítsége a testvérnek vagy a nővérnek. Nemegyszer a közömbös vagy rosszindulatú — a másikat megbélyegző vagy elítélő — magatartás tragédiát okozhat annál a papnál vagy szerzetesnél, aki törékeny egyensúlyát keresve a közösségen kívül talál „vigaszra“. Igen, a keresztény közösség, illetve a szerzetesi család is felelős a testvérért vagy nővérért, annak emberi és lelki kibontakozásáért. Egészen különleges szerep hárul — természetesen — az elöljáróra és a lelkivezetőre. De itt nem térhetünk ki a bonyolult probléma minden szempontjára.

Befejezésül még néhány gondolat a konszekrált cölibátus teológiájához (lásd Albert Ghapelle SJ, Sexual it é et Sain tété, 1977, 97—129). Láttuk, hogy a cölibátus elválaszthatatlanul pszichikai és lelki valóság; innen bonyolultsága. A konszekrált cölibátus keresztény szemlélete az evangéliumi tanításra és általában az üdvösség misztériumaira támaszkodik: Isten, a Teremtő és Megváltó, a megtestesült Igében, a kereszten meghalt és feltámadt Krisztusban, aki a dicsőségből elküldte az Atya és saját Lelkét, egyházi közösségbe, Testbe szervezi a benne hívőket, eucharisztikus testével táplálja őket, és lelki jelenlétével, szentségi működésével az üdvösségtörténetbe „veszi fel“, integrálja az egyéni történeteket. Az én történetemet amelybe szexualitásom, affektivitásom, pszichológiám is beletartozik — a hit, remény és a szeretet révén, a megdicsőült Úr Lelke erejében „kapcsolja be“ az isteni életkörbe. A Testben — Szent Pál tanítása szerint (1Kor) — mindenkinek megvan a maga szerepe, funkciója, éspedig hivatása és a kapott kegyelmek szerint.

„A cölibátus olyan aktus és állapot, amely révén a férfi vagy a nő az Isten országáért lemond a pár életéről és a házasságról, hogy lelkileg és testileg

53