Szolgálat 71. (1985)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: Az új lelkiség kísértései

szentelő, életadó és élet-gyarapító kegyelmi jelenlétével. Ebben az értelemben a „tekintély“ fogalma némileg rokon a szentség lényegével. Hallgatva a tekintélyre, tanúságot teszek arról, hogy a mögötte álló Isten akarata szerint óhajtok élni, de egyben el is érem, hogy Isten üdvözítő akarata életemben erőteljesebb módon legyen jelen, működjék, legyen eredményes.

így helyes középutat találunk a közelmúlt néha talán kissé gyerekes, túlságosan gondtalan tekintélytisztelete és a jelen tekintélyromboló irányzata között. A keresztény ember mindig lelkiismeretét követi, de éppen a lelkiismerete fogadtatja el veie a törvényes vezetők irányítását mindabban, aminek a megszabására küldetésük van az istentől. Talán nem helyesli a módot, ahogy élnek, de számon tartja utasításaikat, az Üdvözítő szava szerint: ha Mózes székén írástudók és farizeusok ülnek, nem él a tetteik szerint, de megteszi azt, amit mondanak neki (vö. Mt 23,2).

Mindez fokozott mértékben áll az egyházi vezetőkre. A pápa és a püspökök személyében világosan megnyilvánul a tekintély igazi keresztény fogalma, mert hiszen nem „kényszerítenek“ senkit semmire, és az ő szinte ismeretlen személyük ritkán indít spontán módon követésükre. Ha hallgatunk rájuk, a puszta hit vezet bennünket. Hisszük, hogy az üdvözítő Isten küld segítségünkre pásztorokat, akik az ő nevében megszabják, mit kíván tőlünk a vágy: legyen meg az ő akarata, miképpen mennyben, úgy a földön is.

*

A körülöttünk és bennünk sarjadó új világban, az isteni Üdvözítő új utakon vezet bennünket. Botladozva, tévedve, tévedéseinket szüntelenül kiigazítva igyekszünk őt követni. Sokszor az a benyomásunk, hogy utaink szétágaznak. Botránkozunk egymáson, azon, hogy egyikünk másképp követi az Urat, mint a másik. Ebben a botorkáló, sokszínű Krisztus-követésben az a legfotosabb, hogy megértsük egymást. Mikor Szent Pál a keresztények egymás között való viszonyáról beszél, azt ajánlja legtöbbször: tűrjük el, hogy különbözőek vagyunk. „Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fönntartsátok a lelki egységet“ (Ef 4,2-3). „Viseljétek el egymást, és bocsássa- tok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen“ (Kol 3,13). Az apostol tudatában van annak, hogy néha még az ő magatartása is meglepi híveit. „Bárcsak elviselnétek részemről egy kis balgaságot!“ (2Kor 11,1). Mert még nem jött el az idők teljessége, amikor a szent város, az új Jeruzsálem alászáll az égből, mint a vőlegényének felékesített menyasszony (vö. Jel 21,2). Addig figyelünk az Úr szavára, amit egyszer s mindenkorra kimondott nekünk az írásokban, az Egyház tanításában, és egyre kimond a szívünk mélyén. Ez a szó a sötétben világító lámpás, amíg a nap fel nem virrad, és a hajnalcsillag föl nem ragyog a szívünkben (vö. 2Pt 1,19). Szükségünk van egymásra, egymást kiegészítő különbözőségünkre, hiszen mind csak egy-egy oldalát látjuk meg a teljes krisztusi ideálnak (vö. 1Kor 12). Az a fontos, hogy mindannyian törekedjünk a legtökéletesebb adományra, a szeretetre, ami mindent eltűr, mindent elvisel (1Kor 13,7), még a közös Krisztus-követésben feszülő különbözőségeket is.

68