Szolgálat 71. (1985)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: Az új lelkiség kísértései
Csoport A buzgó csoportok, amelyek az új lelkiség melegágyai, gyakran nagyon szépen ünnepük az eukarisztiát. Milyen felemelő dolog a szívhez szóló, közvetlen ige-magyarázatot hallgatni, együtt énekelni a többiekkel, körülülni az oltárt, elmerülni a megragadó csendben, ami itt-ott félbeszakítja az együttes imádságot! Mikor ezeknek a mozgalmaknak a tagjai visszaemlékeznek a régi misékre, amelyeket valamikor végigunatkoztak, az a benyomásuk, hogy az új ünneplés új világot nyitott meg előttük. Sajnálattal gondolnak azokra, akik va- sárnapról-vasárnapra csak „misét hallgatnak“, de semmi eredményét nem látják a szokásos gyakorlatoknak. Ugyanez a benyomásuk a többi szentségről is. Amikor először vesznek részt az együttesen előkészített, közös hálaadással záródó bűnbánati ájtatosságon, úgy érzik magukat, mintha először gyónnának igazán az életükben. Nem egyszer lehet hallani a megjegyzést: „Én már nem is tudok a régi módon járulni a szentségekhez, idegennek érzem magamat a templomban, ahol csupa idegenből álló tömeg van összezsúfolva; ha nem vehetek részt a csoportom összejövetelén, inkább csak magamban imádkozom!“ Azt sem érzik nagy veszteségnek, ha nincs pap az összejövetelen, és tiszteletben tartva az Egyház szabályait, nem emlékeznek meg az utolsó vacsoráról. „Többet ér a csoport egy találkozása, mint minden lélektelen templomi szertartás!" — hangsúlyozzák. Az élmény, amit leírtunk, érthető, de a következtetés, amit levonnak belőle, már téves. Igaz, a szentségek nem adják meg a kegyelmet, ha nem járulunk hozzájuk hittel, bizalommal. Annál hatékonyabbak, minél jobban elő vagyunk készülve a felvételükre. Egy talán kissé elcsépelt, de minden esetre találó hasonlat szerint, úgy vagyunk az Egyház szentségeivel, mint a forrással. Mindenki annyit merít belőle, amennyi belefér az edénybe, amit magával hoz. De ebből nem következik, hogy csak szorongassunk egy nagy vödröt anélkül, hogy a forráshoz mennénk vele. Mert Krisztus Urunk elsősorban a szentségeken keresztül akarja építeni bennünk az ő országát. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a kegyelmi ajándék, amire szükségünk van, nem azonos azzal a meghatottsággal, megindulással, amiben néha a szentségeken kívül is részünk van. Amit a liturgiában mindenek fölött keresünk, az nem a múló elérzékenyülés, hanem az, hogy Krisztus Urunk belépjen az életünkbe és megígérje, hogy erős és mégis gyöngéd kézzel vezet a keresztény tökéletesség és azon át az üdvösség felé. Ezt pedig csak akkor műveli bennünk az Üdvözítő, ha a csoport nem az Egyház mellett, azon kívül, hanem az Egyház élő egységében működik. Közösség Évszázadunk új lelkisége fontosnak érzi a baráti együttlét serkentő, gyarapító befolyását. Ez megint nagyon helyes gondolkozásra mutat. A közelmúlt, tévesen, úgy tekintette a Krisztus nyomába szegődő embert, mintha elszigetelt egyed volna. Pedig hát egészen elszigetelt egyedek nem is élnek a föld hátán. A közösség közreműködése nélkül testi életünk is lehetetlen volna, de szelle- 5 65
