Szolgálat 67. (1985)
Halottaink - Osvald János Vencel (Lónay Ödön) - Sebestyén Ferenc (Paptestvére)
és 1975-ben. Ekkor idő előtt két évvel megtartotta aranymiséjét. 1983-ban mégegyszer visszajön Európába. Rómában boldogan vesz részt két kínai misszionárius (Versiglia és Caravario) boldoggáavatásán. Most már velük együtt imádkozhat a Jó Pásztorhoz a kínai misszióért és magyar népéért. Confrater OSVALD JÁNOS VENCEL (1913—1985) Elveszítette Magyarhertelend a talán utolsó helyben lakó plébánosát. Elveszítettünk egy jóbarátunkat, egy paptestvérünket, aki már ebben a plébánossága alatt külsőleg megújított templomban, nem mutat be több szentmiseáldozatot. Egy héttel ezelőtt látogattam meg János testvérem a pécsi tüdőszanatóriumban. Megerősítettem a betegek szentségeivel és a jövőről beszélgettünk. Nem hittem volna, hogy mint erdélyi paptestvér, én mondom felette a búcsúbeszédet. Eszünkbe jutnak az Úr Jézus szavai: „Legyetek készen, mert nem tudjátok sem az időt, sem az órát“ . .. Akivel beszéltem róla, mindenki azt mondta, jó ember volt. Szerette az egyszerű embereket és jól érezte magát társaságukban. Sajátos életvitele miatt, az egész környék ismerte. Az emberek úgy szerették és úgy fogadták el, mint amilyen volt. A vidéknek Jancsi papja marad. Vidám lelkülete másokra is átragadt. Valami volt benne szent Ferenc lelkületéből, bizonyára azért lépett rendjébe. Erdélyből került Baranya tájaira. 1913-ban, a Nagyvárad melletti Újpalotán látott napvilágot, de nem palotában, hanem egy egyszerű kovácsmester fiaként. A gyulafehérvári Majláth főgimnáziumban ismertem meg. Szerény, csendes gyermek volt, aki szerette a zenét és a fizikai szertárban érdeklődött a műszaki dolgok iránt, melyekben később tökéletesítette magát. Már mint kisdiák a korareggeli órákban ott ült a harmonium mellett, és a mindennapi diákmisénkén kísérte énekünket. A gimnázium elvégzése után, szent Ferenc gyermekei közé lépett, 1937-ben szentelték pappá. Akkor lett P. Vencel. Azután, emlékezetem szerint Marosvásárhelyen működött, majd a pécsi egyházmegyében Faddon. 1943-ban pedig Vásárosdombón, mint segédlelkész. 1944-ben a magyar hadseregben tábori lelkész, 1945-től a hadifogságban két éven keresztül erősítette lelkileg sorstársait. Majd Szentlőrincen volt káplán, 1947-től kezdődően két évig. 1949-ben nyert felvételt a pécsi egyházmegyébe. További állomáshelyei: Hidas, majd 1953-tól Komló, ahol a nehéz időket mint plébános derekasan átvészelte. 1964-ben lett Magyarhertelend plébánosa. Itt 20 éven keresztül működött. Utóbbi időkben már jöttek a betegség keresztjei és a nyugdíjazás. Sokszor meglátogattam és nagyon megnyugtató volt számomra hallani, amint lelkesedéssel mondta: „Én úgy érzem, engem nagyon szeret az Isten.“ Ez volt a végső üzenete hívei felé. Betegek, kereszteket hordozó emberek, ne keserjedtek el, mert elesettségetekben is nagyon szeret benneteket az Isten. Lónay Ödön SEBESTYÉN FERENC (1953—1984) Utolsó prédikációját Krisztus Király vasárnapján mondta. Az egyházi évről elmélkedett: nem önmagába visszatérő körhöz hasonlítható, hanem a folyamatosan emelkedő spirálhoz, amely Krisztushoz emel bennünket. Az egyházi év beteljesedett, immár ötödször papi életében. Az advent, az „úrjövet“ a „Krisztus-várás“ gondolata foroghatott fejében, ahogyan majd negyedóra múlva meghirdeti várdombi hittanosainak, s közben fogytak a kilóméterek Trabantjának kereke alatt. Kecskemétről, a Piaristáktól, a számára oly drága Alma Materből tartott hazafelé. Az óravázlat elkészült. De a hittanórát már nem tartotta meg. A szabályosan,
