Szolgálat 67. (1985)

Eszmék és események - Levelesládánkból

Rövid újságírói tevékenység után az olasz parlamentben kaptam állást, ahol kutatómunkát végzek. 'Mint minden (?) katolikus gyerek én is gondoltam arra, hogy pap leszek. De az élet elsodort hazámból. Olaszországban ismerkedtem meg feleségemmel. Két „hirtelen szőke“ kislány, Franciska (12 éves) és Katalin (8 éves) gazdagította életünket. Feleségem révén kerültem kapcsolatba szülőföldje püspökével, városkája plébánosával. Lazium hegyes vidéke második hazámmá lett. Ott érlelődött ki a diakonátusi hivatás. Plébánosunknak oroszlánrésze van abban, hogy Közép-Olaszország első diakónusai közé tartózhatom. Ö támogatott a csaknem öt éves felkészülés, teológiai tanulmányaim végzése alatt. Rieti egyházmegyéjében teljesítek szolgálatot szombatonként és vasárnaponként, mert hétközben folytatom eddigi munkámat. Imádkozzatok értem, hogy a „szolgáló Krisztust" kövessem- hivatásom betöltésében! — Isten, áldd meg a magyart, de ne feledd el a csángót! (Dr. F. P. A.)

— Nap mint nap megtapasztalom, hogy küldeménye tele van sok irányú kegyelemmel. Pl. a „Megbocsátani, miért?" c. tanulmányt sokaknak elolvastam. Volt úgy, hogy számítva, akarattal, de úgy is, hogy véletlenül. Utaztam, a vonaton összetalálkoztam egyik ismerősömmel. Megkérdeztem: Hogy van? Sírva mondta, hogy 18 év után elválik férjétől, mert. . . Mondtam neki, ne tegye, hiszen a megbocsátás isteni tulajdonság. Felnyitottam a táskámban levő számot és olvastam a cikkből. Még jobban sírt. . . ígértem, hogy imádkozom számára e kegyelemért. Azóta megtudtam, hogy a mag leikébe hatolt. — Nemrég egyik nagyobb városunkban voltam látogatóban. Ott is tönkrement, összetört kapcsolatokkal találkoztam. Mondtam, ami a lelkemben van, de az korán sem olyan hatásos, mint ez a csodálatos kifejezésekkel teli mű a megbocsátásról. Elküldtem postán megszívlelésre.

— Érdeklődéssel olvastam a „Közöttünk éltek" c. kiadványban Fischer-Colbrie, kassai püspök írását. Csaknem kispapja lettem, mert én is a kassai egyházmegyéhez tartoztam fiatal koromban. Kassán azonban nem volt kisszeminárium, azért Egerben jelentkeztem s ott fölvettek. Később mint szerzetes kerültem vissza Kassára, s ekkor gyakran felkerestem Wick Bélát. Tőle tudtam meg, Fischer-Colbrie püspök életrajza eltűnt. Most azonban látom, hogy mégis ismertetik ennek a kiváló embernek az életét. Nagyon örülök ennek a tartalmas írásnak. Gondolom Wick Béla mondotta el nekem azt az esetet, hogy a püspök úr fiatal papot disponált a szt. Mihály kápolnába adminisztrátornak. Ott német nyelven ment a pasztoráció. A fiatal pap kétségbeesve ment a püspök úrhoz és nagyon kérte, hogy változtassa meg a dispozíciót, mert nem tud németül. Mit mondott neki a finomlelkű püspök? „Ha nem tudsz németül, tanulj meg. Míg a nyelvet tanulod, azalatt én helyettesítelek." A püspök úr nagyon szeretett pasztorálni. így biztosított magának helyet, hogy közvetlenül foglalkozhasson a leíkekkel.

— Nagyon be kell osztanom, szinte percnyi pontossággal, minden napomat. Azért arra figyelek, hogy minden este, amikor a ház népe már alszik, egy órát tölthessek az Úrral. Találkoznom, töltekeznem kell vele: „pótolni" azt, amit leadtam, mert különben kiüresedem. Sokszor olyan hatalmas vágy fog el, hogy minden időmet neki szentelhessem, Istennel tölthessem. De azok a bizonyos állapotbeli kötelességek az Ő dicsőségére és embertársaink javára, bizony kevés időt hagynak a lelki könyvekben való búvárkodásra, Istennel való kapcsolatunk elmélyítésére. Persze már szt. Teréz mondta, hogy Isten ott van a fazekak mellett is. Valóban úgy is érzem, hogy a nap minden percében Vele vagyok, Benne élhetek s Ö énbennem. Ez ad annyi örömet és lelki békességet.

— Megnyugtató számomra, hogy mindhárom gyermekem az Isten útján halad, rendszeresen járnak hittanra, van római katolikus közösségük, ahol minden problémát megbeszélhetnek. Tavaly óta mi is járunk a férjemmel felnőtt közösségbe, ahol egy lelkes fiatal pap vezeti a hitoktatást. Rendkívüli érzéke van az elesett, elhagyatott, kitaszított, kábítószeres gyerekekhez is. Csodáljuk az Úrba vetett hitét, bizalmát, hogy amit csinál, annak biztosan lesz gyümölcse.

— Az emberek már kezdenek rájönni, hogy a puszta szó, melynek csengésében nincs meg a szív melegsége, nem hat túl a falakon. Igazán imádkozni csak jócsele83