Szolgálat 67. (1985)

Eszmék és események - Taizé - a közös keresztény remény

és próbálták a háziakat vendég befogadására hangolni. Kis csoportok alakultak és lassan rendezhettünk egyházközségi találkozót. Ez a tapasztalat sok plébánosba lelket öntött. Különösen azokba, akik rengeteg energiát áldoztak a közös munkába, és mégis magányosnak érezték magukat. Egy pap mondta: „Azt hittem, a sok munkánk mellett még újat kell vállalnunk, hozzá idegen emberekkel, mert a mieinkkel nincs mit kezdeni. De ezekben a napokban többet kaptunk, mint adtunk.“

Egyházközségi előadó mesélte: „A mi negyedünk lakói igazán csak az utolsó napokban lettek kiváncsiak a találkozóra. Ezek a szentmisén vagy a központokban ismételten találkozhattak a ritka vendégekkel, és beszélgetni kezdtek velük. Akkor kezdődött minden, mikor a vendégek megérkeztek a központokba. Az ifjúsági csoportok fogadták, és megismertették őket a vendéglátó családokkal. Egy csésze kávé mellett próbáltuk az idegen nyelvet begyakorolni és vendégeink úti élményeit hallgattuk. Az már magától adódott, hogy másnap reggel a mise után újra találkoztunk és a beszélgetéshez más egyházközségi tagokat is meghívtunk.“

Egyik fiatal káplán véleménye szerint: különösen szép volt, hogy valóban mindenki lehetősége szerint igyekezett részt venni a rendezvényeken. Még azok is, akik senkit sem tudtak befogadni. Az asszonyok váltották egymást a reggeli készítésénél a plébániákon, mások a délelőtti beszélgetésen vettek részt vagy elkísérték a vendégeket a kölni belvárosban, imaórákra. Kórházakat, öregotthonokat látogattak közösen, s így azokkal is találkozhattak, akik a misékre és megbeszélésekre nem jöhettek el. Ott, ahol a csoport tagjai időt áldoztak a közös örömért, ahol munkáikról és reményeikről elbeszélgettek vagy másként tevékenykedtek — mindannyiunk számára láthatóvá vált az éló közösség. Az sem mellékes, hogy új ismeretségekre találtunk a közösségeken belül. Egy afrikai, Kenyából, aki már kb. egy éve Bonnban lakik, a vasárnapi mise után meghívott ebédre. Kijelentette: „Ezekben a napokban jobban megismertem egyházközségemet, mint az egész elmúlt évben.“ — Egyesek csodálkozva kérdezték: hogyan alakulhatott ki pár nap alatt olyan bizalom, hogy elmélkedhettünk életünk legégetőbb problémáiról éppen csak most megismert, idegenből jövő emberekkel. Istenkeresésünkről beszélgettünk és közösen imádkoztunk. A dómban és más kölni templomokban volt a találkozás központja. Minden nyelv, nemzet, nemzedék talált ott helyet. Minden egyes személy föllelhette a megfelelő tevékenységet az imáknál, zsoltároknál, olvasmányoknál, könyörgéseknél, az alleluja-versben vagy éppen a csendes imában. Néhány délután szétoszlottunk a kölni belvárosban, hogy elgondolkozzunk a fölvetett témákon. Nagy hatást váltott ki sokaknál a kérdés: A Krisztus-követésnek melyik életre- szóló formáját válasszák; a nőtlenséget vagy a házasságot. A kölni papnevelő, ahol ezt a kérdést tárgyaltuk, alig tudta az érdeklődőket befogadni. Nem jogosít-e reményre az a tény, hogy oly sokan keresik a saját'útjukat a hűséges Krisztus-követésben? Vájjon az egyházközségek fölismerik-e a remény e jelét és megtesznek-e mindent, hogy helyet adhassanak neki közösségükben? Eze8U