Szolgálat 67. (1985)
Tanulmányok - Lukács László: A szolgálat lelkisége
az embernek (kinyilatkoztatás, megváltás), és átvéve Krisztus életformáját maga is odaadja magát a hitben, reményben és szeretetben. Krisztus az emberért vállalta küldetését. Az egyház ezt folytatja a történelemben, hogy így teljesítse az örök isteni tervet, és a Szentlélek segítségével fölemeljen mindent és mindenkit az Atya örök szeretetébe. Ennek a küldetésnek konkrét megvalósulási formája Jézus földi életében az odaadottság. Ez határozza meg legbenső lényegét: istenfiúságát az Atyának való teljes odaadottságban, engedelmességben a halálig éli meg. Benső lényege a szeretet, kettős irányban: az Atyának engedelmeskedve, szolgálja az embereket. Értünk adott, proegzisztenciális életét tettei árulják el, tetteit azonban tanításával is megvilágítja és értelmezi. Asztali szolgaként jelenik meg köztünk: „Úgy vagyok köztetek, mint a szolga“ (Lk 22,27). Tanítványainak egyetlen szabályt adott: „Aki első akar lenni, az legyen legutolsó és mindenki szolgája“ (Mk 9,35). Tanításából az is nyilvánvaló, hogy ennek az odaadó szolgálatnak hátterében radikális teocentrizmusa áll: föltétien istenszeretete indítja arra, hogy „emberszerető Istenünk“ jóságával, „önmagát megtagadva" (Mk 8,34), „életét elveszítve“ (Mk 8,35) szolgálja az embereket. Isten- és ember-szeretet a legszorosabb egységet alkot Jézus működésében. Szolgáló, engedelmes szeretete a szenvedésbe és a halálba torkollik. Ez azonban nem kudarcát jelenti, hanem szeretetének felfokozódását a végsőkig. Mindenkiért meghalt, „hogy akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és föltámadt“ (2 Kor 5,15). Nemcsak tehetetlenül elszenvedte a halált, hanem „aktív passzivitással“, engedelmes szeretetben odaadta életét (Gál 1,4). Készen volt arra, hogy művének beteljesítéseként (nem pedig kudarcaként!) meghaljon, s éppen halálában vigye végbe azt, amit tanítványaitól is elvárt. Halálával szolgálni akart éppen úgy, mint életével. „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és váltságul adja oda életét sokakért“ (Mk 10,45). Istenért és az emberekért élt és halt meg, s ezáltal hozta közénk az Isten Országát, az egyetemes üdvösséget. „Üdvösségünkért“ (1 Kor 15,3), „Isten szétszórt fiaiért“ (Ján 11,52), „sokakért“ (Mk 14,24), „mindenkiért“ (2 Kor 5,14), „a világ életéért“ (Ján 6,51) vállalja ezt az odaadottságot, amely a földi életbe belétestesült megjelenítése a Szentháromság örök egységének. Élete során emberi értelmével is egyre világosabban átláthatta, hogy mit kíván tőle az Atya akarata: a „halálban“ kell megkeresztelkednie (Mk 10,38), ki kell innia a „szenvedés kelyhét“ (Mk 10,36). Krisztus létformája, a proegzisztencia, másért-lét kijelöli a keresztény ember lelkiéletének útját is. Krisztus fiúi lelkületével odaadja magát az Atyának, s Isten emberszeretetével közeledik embertársaihoz. Ahogyan II. János Pál pápa megfogalmazta: „Krisztus nem vigasztal minket könnyű szavakkal, hanem fel4 49
